Látom a nőket, sőt a Nőt, és nem csak őt, akire ránézek épp, bele, és aki pontosan érzi ezt, és bizsereg tőle, mert azt hiszi, neki szól, hogy felfedezték, végre, hogy csakis Benne. Nem. Minden nőben látom. A Nőt. Aki úton van, a Szent Nő, a Bölcs, az Erős, az Egy, aki minden nőben érik, és csodálom, és vonz, és igen, érinteni vágyom, lelket, persze, de testet is, és szellemet, születőben a Nő, lenyűgöz, sőt, segíteni tudom, valóságosan, mintha valami bába lennék, beavató mester, kiképzőtiszt, erős, rövid impulzus, szembesít és támaszt, az ébredés, a továbblépés, a megadás, a követés, a Tánc, a Nő-s-Ég ügynöke, akinek Dolga, Harca, Szolgálata a Nő kibontakozása, ami az emberiség egyik aktuális kulcsa, nők kezében a világ sorsa.
Másrészt egyszerű Férfi vagyok.
Nyugalmat, Társat, Békét, Érintést, Befogadást vágyom, és tudom, mert, tapasztaltam, hogy az a fenti úton nem lehet. Sokat tapasztaltam. Egyre intenzívebben. Könnyen kaptam, mert sokan akartak, az elmúlt években, befogadást, érintést, szellemi, lelki, de gyakran testi síkon is, és megtanultam, hogy az ár magas. Látom. Már. Hogy álmokon tiprok. Komolyan vesz, neki szántnak vél, megtartana, és bár tudom, mert érzetem van hozzá, hogy kivetítés, de mégis belemegyek, belementem gyakran, az Igazságot egy ideje már magam előtt tartva, hogy ez nem Az, hogy a Férfi vonza, nem én, nem a konkrét, hanem az egyetemes Férfi, aki minden hím egyedben születik, akit egy konkrét személyben támasztania dolga és küldetése, amihez előkép vagyok csupán, iskola, de nem az ő társa. Mondom ezt. De a többség remél, mégis, nem tehet mást. És én láttam, és hagytam. Az érintésért. Magam közben nyugtatva, hogy én elmondtam. Önbecsapás. Soká csináltam. Miközben persze, hogy fontos és értékes korszak. Volt. De tarthatatlan. Magamat is romboltam. Ezzel. Ha a csak egy síkon vágyott nőt beengedem, bármelyik sík is az, akkor koszolódom, a Tér sérül, bennem, a Hely, a teremtő vákuum, ami a Társ inverz lenyomata. Ki kellett tehát seperjek, magamból, mindenkit, addig én sem léphetek tovább. Miközben jól volt persze így. Sokaknak voltam mankója, amazonok és boszorkányok, katalizátor, érintéssel vagy anélkül, mindegy, változást lendítő gránát, tánctanár, aki jön és megy, szolgálat, ami, igen, engem is szórakoztatott, soká, nyilván, én sem tanulhattam másképp.
De tovább kell lépjek. Szintet.
Hogy hogyan kibékíthető a fenti két oldal? Fogalmam sincs. Más téren szerzet tapasztalatom viszont, hogy az előző szint viselkedésével, ha végleg felhagyok, akkor, csakis akkor nyílik az új meg. Sőt, akkor minden segítség is érkezik. Ezt látom. Továbbá, hogy tánc időszerű. Mindenben. A Zenére. Más néven: Játék. Az életem minden területén söpör épp a hullám át, tehát ez sem kivétel. Játék. A Játék lényege pedig a Keretek elfogadása és megalkuvás nélküli Jelenlét. Alázat és Őszinteség. Totális őszinteség, a legmagasabb rendű élmény, itt és most, terv és jövő nélkül, csakúgy. Most. Játék. És játszani olyanokkal, csakis azzal tudok, aki nem akar tőlem semmit. Akitől én sem. Játszótárs, aki „csak” hallja a zenét, ő is, és követi. Ő is. Van. Itt. Épp. Lenni csak vele lehet. Aki van. Velem, magával, bennem. Hmm. A jelenlét legnagyobb, egyetlen akadálya az akarás. Övé, enyém. Az övé az enyém. Nyilván. Persze, hogy csakis rajtam múlik.
Nem vagyok kész.
Mármint nem csak összességében nem, nyilván, hanem a továbblépésre, az előző pályával sem. Majdnem, de épp nem. Beleállok épp a dolgomba, ezért jöttem haza, kiállni, vezetni, nem átugorható. Ország. Országhoz jár a Királynő, a Királynő határozza meg az Országot. Történik épp, és szép ez nagyon, hogy nem megmondható, hogy melyik van előbb. Csak Van. Mindkettő. Sőt. Egyik a másikhoz, másik az egyikhez érkezik. Tehát Egy. Végül. Az Ország és a Királynő lenyomatai Egymásnak. Nekem. Tehát valóságosan Egy. Velem is. A felfokozott érzékenység pedig, nyilván, az érettség, a szintváltás állapota. Potenciál. SOK potenciál, ami már keresi az Irányát, alkotna, minden, sőt, bármely Irány vonzza tehát, mert már menne, Lehetőséget bármiben meglát, annyira menne, miközben még nincs itt az ideje, hisz akkor már történne az Egész. Hmm. Mint valami gyümölcs, olyan vagyok. Már lát, már érez, késznek képzeli magát, és diadalmasnak, közvetlen mielőtt lehullana.