Döbbenetes élményem volt ma. Amiről a cím szól, hogy nem boldogság a Dolgom. Nem. Hanem épp az ellenkezője. Szenvedés. Mert tovább, a következő szintre, lépésről lépésre csak így juthatok, legtöbbet gazdagítani csak így, a szenvedés mélységében újra és újra születve tudok, a Boldogság pedig olyan eredmény ami majd, talán, különös Kegyelem által elérhető. Pontosabban magától rámtalál. Amikor eleget küzdöttem, Harcoltam, szenvedtem. Hmm. Szép ez nagyon. Ember. Boldogságot, mint célt elengedve, orcád a Szenvedés, tehát a Félelmek, tehát a Dolgod, tehát a Sűrű Sötét Erdő felé Fordítsd, mert azon át, csakis azon átkelve érhetsz a Vágyott Országba el.

Hogy ez badarság?

Mondhatod. Hogy elakadtam, függöm, higgyem már végre el, hogy megérdemlem, hogy arrogancia, hogy csapda, hogy a titánok bizonyosan buknak, az égre íjadat halandó, ó, nehogy emeld… mind-mind mondhatod. De az élményem most akkor is ez. Hogy nem tehetek mást. Hogy haladni, növekedni, szintet Lépni, legtöbbet Adni, hasznosulni, igaz Önvalómat felvállalva megengedni csakis így, a szenvedést is vállalva, azon átkelve, érte az egészjót elengedve, korszakról korszakra hullámozva, a kelyhet maradéktalanul kiűrítve tudok. Muszáj. Ember vagyok. Ember, akinek NEM Boldogság a Dolga. Hanem az csakis Jutalma lehet.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!