Módszer nincs. Nincs és nem is kell. Fontos ez. Hogy van mit adj, kezdheted, MA kezdheted, NINCS módszerre szükséged hozzá. Ezt látom. Hogy nem módszer miatt jönnek az emberek, hozzám például, egyáltalan, hanem látott, vagy olvasott, vagy valaki azt mondta neki, hogy velem érdemes beszélnie. Az emberhez jönnek. Az embert mutatom, az ember érint másokat meg, mert az ember, az Én végül egy. Mindenkiben. És ahhoz kapcsolódnak mások. Hozzád is így. Az emberhez, aki vagy, emberségben ahol tartasz, ahhoz, aki a másik emberének ezért adni tud. Tud. Igen. Mindig. Tud. Öt éves koromban is tudtam már, a három évesnek. Mindig van, álladóan van, akinek adni tudok, és ez ráadásul nem az én döntésem, hanem az övé. Aki bennem bízik, annak tudok adni, aki választ engem. És nem kell aggódjak ezen. Mert az Ő döntése. Az én kötelességem pedig nem az, hogy megoldjam az életét, az épp nem, hanem hogy magamból a legigazabbat adjam, és rábízzam, hogy ebből mit visz magából. Hitelesség. Ennyi. Hiteles azzal arányban vagyok, amennyire mutatni merem az Emberhez vezető utam. Itt is csak ezt teszem. Tapasztalatok, megértések, saját történetek, a hitelesség alapja, hogy magamból mit mutatok – és másrészt az együtt töltött idő, hogy OTT vagyok, amikor valakivel találkozom. Totális figyelem. Neki. Én félreállok. Elfogadás, és figyelem, és az ajkaimon maguktól formálódó szavak. Jelenlét. Csak megengedem.
Nem kell módszer.
A mester erre jó, hogy ezt megértse az ember. A tanítás lényege ez, minden tanrendé, minden módszeré. Hogy nem kell. Hogy elég, ha csak magamat adom. Szép ez amúgy, nagyon, hogy a módszer és annak elsajátítása voltaképpen A terápia. Kócsing tanfolyam, vagy asztrológia, vagy tarot, vagy masszázs, vagy ji king, vagy bármi. A módszernek (és a mesternek) önbizalomhiány okán érezzük szükségét. Mankó. Ami hasznos és jó, egy ideig, de el kell dobni, minden módszert, végül. Sőt. Maguktól oszlanak. És Mester az, akinek már nincs módszere. Nincs és nem is lehet. Már. Mert Embersége Van. Ami totális egyediség. A saját tapasztalás totális egyedisége, ami totálisan összeköt, mégis. És érzései, megérzései, amiket követni mer, megtenni, kimondani. Ennyi. A Mester. Van. És az útja állomásaiból bár lehet „módszert” csinálni, de nyilvánvalóan nem mester még, aki erre hivatkozik, hanem mesterré az ember maga azzal arányban lesz, amennyire a módszertől eltérni mer, amennyire a maga útját meri mutatni, vállalni, Járni. Másrészt persze, hogy értem, hogy mester sokaknak jól esne, és hogy valaminek szívesen hívnád magad. Én is így voltam ezzel. A Serpa Szolgálat ezért lett, hogy legyen mit mondjak, és azóta megnyitottam, Te is jöhetsz, és az Én Vagyok oldalból is ezért nyitottam nyilvánosat is, ami az Önfelvállalás Játék, hogy mondhasd, reagálunk – ha pedig mestert szeretnél, akkor az Én Akadémia vár.
Öröm, ha megosztod!
