27 év. Ennyit töltött börtönben. És megbocsátott. Úgy jött ki, hogy megbocsátott. Nincsen más út, egészen egyszerűen nincs. Nekünk sincs. Ma sincs. Meg KELL bocsátani. Végül. Bárkinek, bármit. Mindenkinek, mindent. … „There is only one way forward. And that is peace. I know that is not what you want to hear, but there is no other way. I am your leader. And as long as I am your leader, I am going to give you leadership. As long as I am your leader I am going to tell you, always, when you are wrong. And I tell you now. You are wrong. … I have forgiven them. If I can forgive them, than you can forgive them.” … Ez így van. És nemtudom mért érintett ennyire meg. Talán a választások. Mélyen elszomorít, hmm, mély együttérzésre indít, amit magam körül látok. A viták, azok módja, a szekértáborok, a sok csúsztatás, hazugság, gyűlölet, a graffitik, az egymással kiabáló emberek, családokon belüli feszültségek, a türelmetlenség, a rendetlenség, a kosz, a szemét. Háborút NEM LEHET megnyerni. Passzív, verbális, erőszakos háborút sem, és semmilyen háborút, gazdasági háborút sem. Meg KELL bocsátani. Végül. Bárkinek, bármit. Mindenkinek, mindent. És szavazni, igen. Arra, amit jónak vagy elég jónak vagy jobbnak tartok. Hogy egyiksem? Akkor ne. Ahogy érzed. De NE HÁBORÚZZ. Meg kell bocsátani. Végül. Bárkinek, bármit. Mindenkinek, mindent. … „No one is born hating another person. … People learn to hate. They can be taught to love. For love comes more naturally to the human heart.” … Sőt. Hmm. Tovább is van. Mert tulajdonképpen
lehetetlen megbocsátani.
Mert, igen, emberi ésszel valóságosan felfoghatatlan „igazságtalanságok” történnek. Lehetetlen megbocsátani. És nem azért, mert „előbb magamnak kell megbocsássak”, mint sokan mondják, ugyanis azt sem lehet. Ez a tapasztalatom. Hogy nem tudtam megbocsátani, akarva, gondolkodva, döntve, nem sikerült. Hanem viszont a belátásom nőtt eközben. Pontosan a bosszú vágya, a mások feletti ítélkezés, és önmagam meg- és elítélése által magamnak okozott szenvedés révén nőtt a belátás bennem arról, hogy ez így nem megy.
A szenvedés Ajándéka,
ez, hatalmas Ajándék. Belátása annak, hogy nem tudom megoldani, döntve, gondolkodva, sem meditálva, sem imádkozva. Tapasztalat kellett hozzá. Saját, fájó, kőkeményen megoldhatatlanul korlátozó tapasztalat. Szenvedés. Mandelának külső börtön, sokunknak belső. Óriási Ajándék. Mert kilátástalan, tehát nincsen más megoldása, mint az, hogy vegül muszáj elengedjem, hogy körülöttem forogna, hogy rajtam múlna a rend. Csoda ez. Az érzés, a megkönnyebbülés, hogy résztveszek, Igen, de nem csak rajtam múlik. A megbocsátás ennek tünete. Már nem gondolom, sőt nem érzem úgy, hogy nekem kéne igazságot tennem, hogy egyáltalán érteném mi az Igazság. Belátás a kulcsa. Be kellett lássam, hogy nem érem fel ésszel. Érzet szinten belátni, hogy ez így van. Hogy nagyobb ez az egész. Az Igazság. A Rend. Fizet, megfizet, de nem feltétlen most, és nem feltétlen nekem. Nem kell, hogy nekem. Micsoda arrogancia volt, az egész elképzelés, hogy ÉN megbocsátok. Nem. Nem lehet. Hanem elengedni lehet. Ezt. Az egészet. Hogy érteném, hogy érthetném. És Bízni. A Rendben bízni. Ami Van. Hmm. Csak az tud megbocsátani, akinek már élménye, már rácsodálkozott, már szenvedett eleget az önközpontúságban, hogy észrevegye, már nyugalma van azzal, hogy Van. Rend Van.
Öröm, ha megosztod!
