Nem azért foglalkozunk ennyit politikával, mert érdekel. Hanem mert félünk.
Zsigeri, háttérzajként alig észrevehető rettegést látok az emberekben, és érzek magamban is.
Évtizedekig legelésztünk. Nyugodtan. Munka, család, hitel, nyaralás. Lehajtott fej, jó fű. Aztán megreccsent valami. És mindenki felkapta a fejét.
Azóta alig eszünk. Néha lopva tépünk egy szálat, de a szemünk a domboldalon van. Medve jön? Farkas? Oroszlán? És melyik irányból?
Ez ma a politikával foglalkozás. Őrködés.
Veszélyt érzünk, és figyelünk.
A normális élet megszűnt.
A hírek, a kommentek, a videók: mind ugyanaz az éber mozdulat. Aki fél, figyel. Aki nagyon fél, ellenséget keres, mert a megnevezett ellenség még mindig jobb a névtelen veszélynél.
Magamon is érzem ezt. Ukrajna óta beszívott, és nem hagy nyugodni a politika. Az is megfordult a fejemben, hogy beállok közéjük… de most értettem meg, hogy
Nem a politika érdekel. Azt akartam tudni, van-e még értelme bármibe belefogni. Mert ha a világ véget ér, ahogy eddig ismertük, akkor nincsen – pontosabban: akkor egészen mást kell csinálni.
Ezt hívják egzisztenciális rettegésnek. És nem csak az enyém. Az egyik tábor attól fél, ami jön. A másik attól, hogy visszajön, ami volt. Ugyanaz a félelem, csak más irányba néz.
Miközben a valódi helyzet, hogy
A világ, ahogy eddig ismertük az, ami lebomlik.
A politika harcból él. Tábort kínál, és a tábor jó érzés: végre vannak enyéim. De a tábort az ellenség tartja össze. Ha az ellenség eltűnik, a tábor szétesik. Ezért kell mindig új ellenség.
A tábor tehát nem oldja meg a félelmet. Csak együtt félünk. Amitől nagyon harciasak leszünk.
Mi segít?
Az állat egyedül alig legel. Egyedül folyamatosan figyelnie kell. A nyájban azért tud enni, mert sok szem figyel, és neki elég néha felnéznie.
Az ember ugyanilyen. Recsegő-düledező világban egyedül nem lehet nyugodtan élni. Együtt igen.
Régi minta ez már. Első példája a bárka, ami az özönvíz ellen épült. Róma bukása után a kolostorok születtek meg. A „sötét” középkorban a városállamok. A világtörténelem lemezeinek tektonikus mozgásaira egy helyes válasz van: összezárni azokkal, akikkel számíthatunk egymásra, közös rend, amihez a túlélés érdekében igazodunk.
Most újra ez kell. Bárka, kolostor, városállam…
Szövetség.
A szövetségre, igen, az ellenség kényszerít, de nem az tartja össze. Hanem a bizalom tartja össze. Elmondom, milyen kihívásaim vannak, és te nem visszaélsz vele, hanem segítesz. Megmosod a lábam, én pedig valaki másét. A szövetség így emberről emberre sokasodva nő, ahogy a fa ágazik.
A bárkaépítőket a tél, az özönvíz közeledtének biztos tudása, annak közelsége kényszeríti helyes együttműködésre. Amire a nyár gyermekeinek a bőség korában nem volt eddig szüksége.
És másrészt az tartja össze, hogy senki nem követeli magának a vezető szerepet, senki nem várja, hogy hozzá mások hűek legyenek. Hanem a Nagyobbhoz igazodunk. Mind. Én Istennek hívom. Közös végső irány nélkül a szövetség szekértábor csak, amit elmos az ár.
A bárka csodája, hogy soha nem készül el, soha nem lezárt, mert fa ez valójában, egymást támasztó emberek hálózata, ahol az ajtó mindig nyitva, fraktálként folyamatosan nő, erdővé.
A fenyegetés szövetséges, a fenyegetés jó.
Winter is coming. Az özönvíz kényszere nélkül nem tudtunk, és nem is tudnánk az együttműködésben szintet lépni.
Ezért a kérdés nem az, hogy melyik politikai tábornak van igaza. Hanem az, hogy:
Kire támaszkodsz? És ki támaszkodik rád?
Ha tudsz neveket mondani, már a bárkán vagy. Ha nem, akkor lépj fel, kezdd el, egyetlen emberrel, még ma.
És ha tényleg jön az özönvíz?
Én azt látom, hogy jön. A napját nem tudom. Azt látom, hogy ami önzésre épült, az recseg, és nem bírja ki.
Az értelem kora, a magunkból kiindulás – tehát: a magunkba érkezés, tehát az individualizáció és önközpontúság kora a végéhez közeledik.
Megöltük Istent. Az újra veszélyessé váló világ segít megtapasztalni, hogy a nagyobb Van és Szeret.
Nem azért mondom, hogy félj. Azért mondom, hogy cselekedj. A halálos veszély, aminek nincsen megoldása, megbénít. Ez nem ilyen helyzet. Itt most nyilvánvaló a továbblépés.
Ami összedől, összedől. Ami utána jön, el fog jönni. A kettő közötti idő rajtunk múlik.
A víz hirtelen jön, és sokáig marad. Negyven napig esett, de egy évig voltak a bárkán. Ezért kell bent tűz: amihez oda lehet ülni, és ami mellett ki lehet húzni. Kint víz, bent tűz.
Mit tehetsz?
Négy dolgot.
- Kapcsolódj a nagyobbhoz. Aki magát tartja a világ közepének, azzal együtt dől, ami dől. Adj esélyt annak, hogy van nálad nagyobb, és szólítsd meg. Aki felfelé kapcsolódik, az emberekhez is kapcsolódni kezd.
- Mondd el, min mentél keresztül. Hol botladoztál, és mi segített. Másnak ez térkép. Akinek elmondhatod, az megtart.
- Tarts meg valakit. Mindig van, aki egy lépéssel mögötted jár. Hívd fel. Hallgasd meg. Ez a lábmosás.
- Üljetek le rendszeresen. Négy-nyolc ember, ugyanaz az asztal, és az alapszabály: tapasztalatot mondj, vagy hallgass. Ez már bárka.
Ez választás.
Hízol tovább, vagy bárkát építesz? Mire használod az életedet?
Felmondanod nem kell, elköltöznöd sem. A bárka a munkádban, a házadban, a családodban épül. Csak már nem magadnak építed.
Ezen a bárkán nincs utas. Helyet foglalni nem lehet rajta. Úgy szállsz fel, hogy megtartasz valakit. A tűzhöz mindenki hoz fát.
Vezér nem kell. Vezető igen, sok. Egymásra támaszkodó kerekasztalok rendjét képzeld el. Széken ülünk mind, ugyanolyan széken, mint bárki.
Vezető azoknak vagyunk, akikhez kendőt kötve a tiszta vizet tatalmazó lavórral lehajolunk, akiknek merülni-megtisztulni, a Jordánon átkelni szolgálat által segítünk.
Az asztal kerek. A vezető az asztalnál ül, azonos helyen, de közben alatta működik: tartja az asztalt azzal, hogy mossa a lábakat. Artúr így volt király. Jézus is.
És osztódással szaporodunk. Aki már látta, hogyan épül egy asztal (ág, bárka), tud újat kezdeni: támaszt új embereket, és kapcsolatban marad azzal, akire maga támaszkodik.
Erre hívlak: legyél vezető. Tarts másokat.
Aki szeretné: annak szívesen segítek ebben.
Kapcsolódj velem, ha szeretnél másokat jól tartani.
Az élet nem megy egyedül. Ez a lényeg. A bárka számomra a teremtés rendjébe való bekapcsolódás – a teremtés rendje a fraktál. Támasztunk és támaszkodunk. Ami a nem egyedül életforma. Ahol mossuk azoknak a lábát, akik ránk bízzák magukat, és mi is bízunk másokban, akik a mi lábunkat mossák.
Én ezt magamban Isten országának hívom. Az emberek testvériségeként látom.
Építsünk bárkát.
Tartsuk meg egymást.
Ha nincs kivel kezdened, a Humania Közösségben találhatsz olyanokat, akik már csinálják.
Humania egy bárka.
Szeretettel várunk.
Jó munkát!
István
Öröm, ha megosztod!