Tizenkettőből egy. Egész jó arány. Erre jöttem ma rá. Hogy kockázat, szükségszerűen NAGY kockazat minden emberi kapcsolat, mert az emberek szabad akarata pontosan a szeretet nevében meghaladhatatlanul a legnagyobb. Hmm. Érdekes ez. Jövőbeli állapot reményében, mármint egy Irányba Lépve vágunk minden emberi kapcsolatba bele, és abszolút semmilyen garancia nincs, hogy sikerül is oda eljussunk. Gyarabban nem, mint igen. Mert a választásaink figyelmetlenebbek, sokkal, és mert a szeretetünk, tehát a türelmünk, elfogadásunk, alázatunk is végtelenül kisebb. Ami a Mesternek tizenkettőből egy az nekem hétből öt. Legfeljebb négy. Kemény. Hogy
Az árulás IS a Rend része.
A más szavakkal: a kegyelemdöfés végül mindig belülről jön, egy kimagasló tanító vagy rendszer sem bukott volna árulás nélkül meg. Szókratész jut még eszembe, és Brutus. Hogy miért? Mert arrogánsak vagyunk. Az ember nagyobb Teret vágyik, mint ahol tart, mint ami neki valóban való. Én is, igen, időnként, és körülöttem szinte mindenki, férfiak és nők, de a szinte is csak úgy került a mondatba, hogy nincs épp erőm átgondolni. Érzet. Megfigyelés. A férfi nagyobb felelősséget vágyik, mint amire kész, dicsőséget, fontosságot, hálát, ennek hiányában harap az őt etető kézbe, szúrja korábbi példaképét hátba, lám, vérzik, mégsem Isten, ember csak ő is – és a nő ugyanígy. A nő akkor bünteti korábbi idolját, mikor kiderül, hogy az mégsem tökéletes, hogy mégsem megy minden azonnal, hogy mégis munka a férfi. Fontos, hogy jól van ez így. Ez is. Árulni és elárultatva lenni fontos és értékes tapasztalás. Amint az is, hogy nem Férfi és Nő, aki ezt teszi, épp nem, hanem ez a Lovag és Hölgy korszak jellegzetessége. Mert csakis a Lovag és a Hölgy tud olyan hőfokon imádni, hogy abból halált követelő indulat robbanhasson. Hmm. Dicső Lovag. Igen. Gondolataiban dicső, tehát az önképe magáról ez, idealista, nagyravágyó, miközben valódi felelősséget, a hetyke lóhátról sárba lelépést, konkrét, kicsivel induló tetteket, tehát funkciót és felelősséget nem vállaló ember még, aki királyság, vagy legalább futó hírnév reményben lesz áruló, amit persze nem kap ez által meg, illetve igen, taps van, de nem azoktól, akiktől remélte, ami így épp ellenkező hatást, mert elviselhetetlenbe hajló önmarcangolást vált ki, a tükör, ami által megbánás bizonyos, amint az is, hogy az adott helyzetben már késő. Viszont az ember talán továbblép általa. EZ a júdási tett értéke, végső szembesülés, mélypont, önutálat, ami után jó esetben “öngyilkosság”, tehát a Lovag létmód meghaladása következik, lóról le, fényes páncél el, konkrét Cselekvés, a Harcos kezdete. Hmm. Hogy nőknél ugyanez hogyan?
A Hölgy egyenesen, szemtől szembe, egyetlen csapással öl, amikor vége.
Tehát a nő az Amazon korszak egyenes viszonyaihoz és eszközeihez lép röviden vissza, mikor szükséget érez. Szűk-s-éget. Konkrétan. A nő élménye, hogy a tér kicsi, mert a férfi nem nő elég gyorsan, mégsem Lovag tehát, csak Lovagocska, a szája jár de nem Harcos, mert Urat maga fölött nem ismer el, se Istent se embert, nem áll semmibe bele, nem Küzd, nem Szolgál. Tetteiben nem. A nő élménye, hogy a szempár ragyog, lelkesült, Igaz, de az ember ettől egy örökkévalósággal elmaradva, mert tettek nincsenek. Villámcsapás ez. A nőnek. Egyszerre megvilágosodik, kardot húz, öl, és tökéletes lelki nyugalommal lép, jó esetben az idealizmuson túlra, tehát a Világszép állapotba tovább.
Öröm, ha megosztod!
