A gyermek. Mert pontosan azt hozza vissza, tükrözi metszően élesen, amire magából az ember legkevésbé kiváncsi, amit legmélyebben zárt el, legkevésbé szeret. Teszi ezt ráadásul radikális közvetlenséggel, amit nem lehet kibírni. Tulajdonképpen. Szinte. Szembesülni mindazzal, ami ennyire Fáj, egy másik ember által, akit ennyire Szeretek… nagyon kemény. Minden, de minden visszatér, amit az ember addig elzárt, elhallgatott, tapasztalom a helyzetet, nézem őt, reagálok, és mintha saját magamra lennék olykor dühös. És valóban. A gyermek belül van. Az együttességünk középpontja, okozat, mag a magházban, aki tehát lenyomatát hordozza mindannak, aki ma vagyunk. Sőt. Ő konkrétan onnan indul, ameddig mi jutottunk, konkrétan azokon dolgozik tehát, ami a mi következő lépésünk is, bizonyos szempontból, és így áll minden gyermek fogalmilag a szülők vállán, mert az én csomagomat, a mi csomagjaink egyedi keverékét viszi tovább. Szép ez nagyon. A Rend. Kihívás nem marad megoldatlanul, amit mi nem, azt a gyermekeink, amit ők sem, az ő gyermekeik, és így tovább, amíg feladat van. Lenyűgöző ez. Különösen, hogy a problémával való szembesülést pici korában nyersen és egyenesen kezdi, ami által engem a szülőt is radikálisan szembesít. A gyermek. És megteheti. Ő az egyetlen, aki megteheti. Azért a legnagyobb tanító, mert felé a legnagyobb a szeretet, tehát Tőle tudok a legtöbbet elviselni, tehát a szembesítéssel legmesszebb ő, a gyermek mehet el. Csoda ez. Ahogy a gyermek ezáltal a szülőt is húzza magával. Meghalad, igen, fogalmilag végül, aki később jön a nagyobb, de egy darabon még tudok vele és általa menni, a legnagyobb mester, aki az utamon a legtöbbet tud segíteni. Amíg még bírom, amíg még követem. Hmm. Szülők. Ne szűnjetek meg a gyermekeitektől tanulni!
Öröm, ha megosztod!
