Érdekes számomra egy ideje, hogy mennyire mintha vonakodva tanította volna Jézus az imádságot. Amolyan, na jó, akkor gyengébbek kedvéért adok nektek egy szöveget alapon, ahogy az ember gyermekeket tanít, első változat, kapaszkodó, járóka szinte, amiből tovább mintha nem csak lehetne lépni, de mintha Jézus reménye is ez lett volna, hogy az emberek idővel továbblépnek. Hogy hova?
Személyes viszony.
Az ima számomra egy ideje legfőképpen személyes viszony, amiben, ezt figyeltem meg, a szavak nem egyszerűen küszködnek olykor, de mintha messze le is lennének maradva, sőt talán szükségtelenek, mert a szívem állapota kapcsolódik valami irracionális és magasztos módon, és arra jön az isteni reakció is, kondul, bennem, szeretettség és megerősítés, aminek magammal szerzett tapasztalataim szerint legmélyebb megérintettségből fakadó könnyek és mások felé forduló szeretet bizonyosan kísérőjelensége.
Nehéz a szavakat elengedni.
Nekem nehéz. Különösen a Jézus által tanított szavakat, pontosan mert Jézus tanította őket, de egy ideje bezárva érzem magam köztük, nomeg picit hiányosnak, talán torznak is őket. Külön zavar, hogy több mint egy változat van. Segít másrészt, hogy egyre gyakrabban sikerül mindenféle szavakat elengedjek, és akkor így könnyebb ezeket is, mert nagyobb az élmény, és nyugalom, hogy valóban túl vagyok.
–
Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát; Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.”
Lk 11,1-4
Öröm, ha megosztod!
