Értjük-e Orbán Viktort?

Sokan kérnek sok mindent a magyar miniszterelnökön számon. A felvetések logikusak, de mégis elhibázottak szerintem, míg a személlyel nem vagyunk eléggé tisztában. Értjük-e Orbán Viktort? Mi fontos neki, melyik urat szolgálja, kihez és mihez hűséges – szavazzak-e rá áprilisban?

Alább szempontok Orbán Viktor megítéléséhez.

Tudom, hogy “hagyjam a politikát a hozzáértőknek”, de annyira sok érzelmet, sőt indulatot és agressziót tapasztalok vele kapcsolatban a környezetemben – baráti közösségeken, sőt családokon (!) belül is –, hogy arra kell következtessek, hogy nem értjük ezt az embert. Ami nélkül róla vitatkozni szerintem felesleges, vele szembeszállni elhamarkodott, őt támogatni felelőtlen. Tizenöt éve segítek embereknek magukat, egymást és a világot jobban érteni, mára néhány ezer válságban tudtam hasznos lenni, és az az érzésem, hogy hozzá kell most ehhez szóljak. Mert bár politikus nem vagyok, de emberekhez egész jól értek.

Négy dolgot fontos előre bocsássak. (1) Valakit megérteni sokkal nehezebb, mint haragudni rá, mert tudatos munkát kell bele tenni, hogy az érzelmeimen túljutva helyesen figyeljek. (2) Onnan tudni, ha sikerült egy másik embert valóban megérteni, hogy a harag (vagy az elfogultság másik arca: az imádat) elpárolog, és helyette együttérzés jelenik meg. (3) Megfigyelésem, hogy az embereket általában jószándék vezeti. Nem a szándékkal szokott a gond lenni, hanem azzal, hogy eltérő meggyőződéseink vannak, mást gondolunk helyesnek – lásd a régi mondást a pokolba vezető útról. (4) Tapasztalatom, hogy a gyűlölet (és az imádat) a lusták luxusa. Ami szükségszerűen háborúhoz vezet, magánéletben ugyanúgy, ahogy közösségek esetében is. A háborút egymás megértése előzheti meg.

Nem Orbán Viktor személyiségének elemzése a célom, sem részletes, minden körülményt figyelembe vevő magyarázata a rendszerének, hanem hozzá való viszonyulásunk “demilitarizálását” szeretném csak kérdésekkel és a motivációit illető lehetséges magyarázatokkal előmozdítani. Mert aggaszt a közösségeinkben tapasztalható radikalizálódás, a vélemények szélsőségek felé csúszása, hogy már-már párbeszédre sem vagyunk képesek. Meggyőződésem, hogy ez csak úgy megfordítható, ha erőfeszítést teszünk abba, hogy jobban értsük egymást, és ami ennél is fontosabb: a saját viszonyulásunkat a “másik oldalhoz”. Az alábbiakat abban a reményben adom közre, hogy talán hozzá tudok egy kicsit járulni ehhez.

Vágjunk tehát bele…

Orbán Viktor megítélése dolgában két nagy kérdés van szerintem.

Az első a cél. Hogy mit érez küldetésének? Valóban a nemzetet szolgálja Orbán Viktor és csapata, még ha olykor esetlen módon is, vagy a nemzet szolgálata csak álca, és a valódi cél a hatalom folyamatos növelése.

Tapasztalatom emberekkel dolgozva, hogy ritkán leplezik jól a motivációjukat, sőt általában nem is tudják leplezni azt. Mondják, mutatják, szavak, szimbólumok vagy legalább metakommunikáció szintjén, és csak az én figyelmemen múlik, hogy helyesen dekódolom-e ezeket. Hogy ez sikerüljön, ahhoz először is el kell a felületi jelenségektől vonatkoztatni, legyen ez bármilyen nehéz is. Hanem “a ló szájára” kell figyelni! Jó alkalom erre Orbán Viktor évértékelő beszéde. Érdemes belehallgatni! Igaznak érzem-e? Őszintének érzem-e? Vonatkoztassunk minden mástól el, és próbáljunk az emberre figyelni, bármilyen nehéz is esetleg túltenni magam ítéleteken vagy felháborodáson – esélyt kell neki adjak, magam miatt, hogy jó döntést tudjak róla hozni. Komolyan mondja? Hisz abban, amit beszél? Elhiszem neki? Legyünk a figyelmünkkel jelen!

Érdemes rászánni az időt.

A vezető szavai után a vezető tábornokainak, a dukátusok vezetőinek, és ezek tanácsadóinak a szavait és tetteit is érdemes megvizsgálni. Harácsolás folyik, és a magukénak érzik, amit szereztek, vagy világos tudásuk van arról, hogy hitbizomány ez, a “nemzet” vagyona, amit ők csak kezelnek? Nemzet szó idézőjelben, mert arra is figyelni kell, hogy lehet eltérő az értelmezésünk. Szerintem a nemzet vagyona talán az állam vagyona (kellene legyen), ők azonban érezhetik úgy, hogy az állam kezében a nemzet vagyona veszélyben van, mert az egyszeri választópolgárok bármikor billenhetnek akkorát, hogy az állam vagyona “a nemzet árulóinak” kezébe kerül, ezért a nemzeti vagyont állami kezelés helyett ennél biztonságosabb, a vezető szerint megbízható kezekbe vonják. Figyeljünk erre! Nem az a kérdés, hogy szerintem helyes-e, hogy így gondolják, és így járnak el, hanem, hogy az ő szándékuk mi. Miért csinálják, kiket szolgálnak a tetteik?

Másrészt vigyázzunk arra, hogy kiket vizsgálunk! Nem mindenki vezető, aki annak tűnik – az vezető csak, akinek felelőssége, mert döntési mozgástere van. Tehát egy kincstárnok például nem vezető. A kincstárnok egy aláírás csak, erénye az abszolút hűség, rajta nincs is mit nézni. Hanem a gondolkodó, döntésekre felhatalmazott vezetőket vizsgáljuk. Amennyit találunk. Ők hogyan gondolják, ők miért csinálják?

Nem tisztem válaszolni. Hanem a szerintem helyes kérdésekre akarok rávilágítani.

Amikre aligha lesz egyértelmű a válasz, persze – különösen, ahogy lejjebb halad az ember a hierarchiában, egyre zavarosabbak lesznek a motivációk, és az alján nagyrészt csak brutális önzés van. De vonatkoztassunk ettől el! Minden hierarchia degradálódik a perifériák felé (ami a következő téma lesz), jelenleg még csak az a kérdés, hogy a csúcson mi a szándék? A nemzetet szolgálják, vagy magukat csak?

A második nagy kérdés a mód. Hogy helyes-e a mód? Mert mégoly szent cél sem szentesíti az eszközt, a helytelen eszközt a nemzet szolgálata sem szentesítheti.

Sok részlet érdemelne vizsgálatot, de nekem úgy tűnik, hogy az Orbán-közeli körök vagyonosodása, ami a legtöbb embert legjobban foglalkoztat. No meg a keleti kapcsolatok. Különösen az elmúlt napok tükrében. Mivel nem részletes elemzés a cél, és terjedelmi korlátok is szorítanak, itt most ezekre szorítkozom csak.

A lopással kezdve (és az első pontban részletezett nemzet szolgálata hipotézist elfogadva) a kérdés szerintem, hogy tudatos döntés, hogy minél többet szerezzenek, mert hiszik, hogy így kell a nemzet szolgálatát jól csinálni – vagy nagyobb erők is működnek, például emberi tökéletlenség, amik viszonylagos mederben tartása ennyire sikerül nekik.

Tapasztalatom a magam mikro szintjén – én csak egy pár száz fős közösséget vezetek –, hogy az emberek hajlamai és vágyai már egy kis szervezetben is okoznak olyan működést, amire a vezető nem büszke, és amit külső szemlélő könnyen (és akár jogosan) ítél hibaként meg. Folyamatosan próbálom javítani ezeket, de az elmúlt huszonöt vezetéssel töltött év egyik legnagyobb tapasztalata, hogy minden hibát maradéktalanul kijavítani nem áll hatalmamban, sőt ez nem is dolgom. Mert a közösséget alkotó emberek állapotából eredő “hibák” ezek, annak következményei, hogy mind emberek vagyunk, tehát tökéletlenek, és így a legjobb vezető (nem tartom magam annak) is tökéletlen maga, és tökéletlen emberekkel dolgozik. Tehát nem tudom a hibákat mind javítani. Hanem, amit tudok az (1) irányt mutatni cél dolgában, (2) példával elöl járni, saját tökéletlenségem elfogadva és vállalva, (3) bízni, figyelni, szeretni, időt adni, fejlődni segíteni, (4) kitenni azokat, akik “végleg elbuknak”.

Másképp: a vezetői szolgálat lényege, benyomásom szerint, hogy folyamatosan adok esélyt (bizalmat, tehát döntési felelősséget) erre nem egészen kész, tökéletlen embereknek. Magammal kezdve. Bízva abban, hogy a munka (közös felelősségvállalás) által fejlődünk. Saját tökéletlenségemet tudva dolgozom azon, hogy együtt mind tökéletesedjünk. És folyamatosan figyelek, hogy hogyan teljesítünk, és folyamatosan értékelem a bukásokat. Borzasztó nehéz ez számomra, különösen mert harcostársaimnak érzem a munkatársaimat, évek vannak már a kapcsolatunkban, és… magam is sokat hibázom. Nehéz “végsőnek” ítélni egy hibát. Különösen, ha “amúgy” nagyon tehetséges az ember, akit már jól ismerek, és akire nekem és az ügynek is szüksége van. Nehéz. És különösen nehéz úgy, hogy az alkalmas utánpótlást megtalálni sem könnyű, és igazán idő sincsen erre, mert folyamatos a szolgálat. Amit kormányzati helyzetben tovább súlyosbít, hogy hatalom és vagyon reményében önjelöltek ezrei verik közben az ajtót, hogy őket válasszák – miközben a valóban rátermettek meg a hibákat (és a tolongást) látva épp elidegenednek.

Orbán Viktorhoz visszatérve tehát a második nagy kérdés szerintem, hogy így akarta, mert szerinte így helyes – vagy: (A) a nemzeti vagyon szerinte nincs az állam kezében biztonságban (ami a kincstárnok és dukátusok létezésének oka) és (B) az emberek esendők és önzők, tehát az alsóbb szinteken maguktól lopnak, amit ennyire sikerül mederben tartani. Mérlegeljük ezt! Különös tekintettel arra, hogy az átlag funkcionárius aligha tudja a vezetők működését “nemzeti vagyonfelhalmozásként” értelmezni, hanem nagy valószínűséggel csak annyit lát, hogy a nagyok is lopnak, akkor miért ne tegye ő is.

Melyik?

Mert, hogy lopnak: az tény. De másrészt mintha ők nem lopásként ítélnék meg, amit történik.

Mérlegelni kell ezt, és persze azt is mérlegelni kell, hogy még ha jó szándékot találok sem feltétlen helyes meggyőződés az, hogy a “nemzeti” vagyon a “mieink” kezében van csak biztonságban. Hiszen ez gyakorlatilag a demokrácia lebontását jelenti. Mert a demokrácia erőforrásait vonják így el, ami által a demokrácia fokozódó vergődése közepette tulajdonképpen egy királyság növekszik az államon belül, ami idővel akár vagyonosabb (tehát hatalmasabb) is lehet, mint egyes állami szervek. Nem jó vagy rossz ez. Csak tény. Szerintem. Amit szabad ünnepelni, és lehet helyteleníteni is.

Ahogy ugyanígy tény az is – még mindig szerintem –, hogy az oroszokkal és kínaiakkal üzletelni lehet előnyös az ország számára. Könnyű kígyót-békát kiabálni a jelen helyzetben erről, de az intellektuális igényesség megköveteli, hogy túltegyük magunkat az érzelmeinken. Komolyan kell mérlegeljük, hogy mi lehet ennek az oka. Tehát: (A) azt gondoljuk, hogy Orbánnak a kínai és orosz rendszerek és azok vezetői szimpatikusak és vonzódik irányukban, vagy (B) egy hosszútávú stratégia döntés mentén közeledik hozzájuk, mert az ország jövőjét az alakulóban lévő új világrendben keleti szövetségben látja, vagy (C) előnyöket próbált csak a nemzetnek szerezni azzal, hogy feszegeti a nyugati szövetségesek türelmét keleti próbálkozásai által. Tudom, hogy kitört egy háború közben. Zsigeri szinten rándultam össze a bevonulás hírére, nem gondoltam, hogy ez megtörténhet, a lényem középpontjában érzem magam elárulva. És mégsem szabad az érzéseinknek átadni magunkat. Hanem fontos mérlegeljük, hogy Orbán Viktor helyesnek tartja és támogatja, ami történik, vagy rosszul mérte fel Putyint, mert nem tudta elképzelni, hogy sor kerülhet arra, ami Ukrajnában most zajlik.

Továbbra sem akarok állást foglalni. Még. Hanem szerintem igenis kell, és lehetséges ezeket a kérdéseket józanul mérlegelni. Mert lehet, hogy csak egyre nagyobb hatalmat akar, és ezért is barátkozik despotákkal. Ahogy az is lehetséges, hogy a maga részéről arra jutott, hogy a nyugati világ válsága nem visszafordítható, a nyugati szövetségi rendszerek halálra vannak ítélve, Európa jelen formájában nem fog túlélni, és a magyar nemzet érdekeit szerinte a keleti közeledés szolgálja. Ha helyesen figyelünk, akkor ez tűnik valószínűnek, vagy az, hogy a keresztény nyugat részének érzi magát változatlanul, és a nemzet érdekeit próbálta keleti üzletekkel képviselni? Mit mutatnak a szavai? Hogyan értelmezhetők a tettei? Mit látok, ha rá vetülő csalódottságon és dühön túlteszem magam?

Ennyit Orbán megítélésével kapcsolatos szempontokról.

Az egyszerű összefoglalás ez lehetne: “Bízom-e bennük?” – de a helyzet még ennél is egyszerűbb: “Bízom-e Orbán Viktorban?”

Ha “igen” a válaszom, mert bízom benne, akkor végeztünk is, menjünk el szavazni, mert szüksége van a támogatásra. Ha azonban a válaszom: “nem”, akkor nem vagyunk még készen.

Ha nem bízom Orbán Viktorban, akkor van még egy harmadik kérdés is, hogy az ellenzékében bízhatok-e? Tehát, hogy az alternatíva jobb lenne-e szerintem az országnak és nekem? (Vagy: nekem és az országnak – külön érdekes kérdés, hogy ki melyiket veszi előre, amivel most nem foglalkozunk.)

Őket is meg kell vizsgáljuk.

Értem, hogy dühítő a lopás, hogy mélyen, fundamentálisan felháborító – nekem: az –, de ne hagyjuk, hogy elhomályosítsa a látásunkat, ne engedjük, hogy kibillentsen. Ne legyen a lopás ténye elég arra, hogy “bármi, csak ezt tovább ne”! Mert akármilyen rossz is az egyik választás, az alternatíva még annál is rosszabb is lehet.

A két nagy hiba szerintem jelen helyzetben: (A) tiszta gondolkodás nélkül érzelmeket követni csak, és (B) arra a következtetésre jutni, hogy nem lehet jó döntést hozni, ami miatt nem veszek részt a választásban. Utóbbi azért hiba, mert akkor mások döntik majd el. Jó eséllyel olyanok, akik kevésbé képesek szerintem jó döntést hozni.

Meggyőződésem, hogy gondolkodó emberként kötelességünk megbirkózni a nehéz helyzettel, hogy talán nincsen tökéletes választás nekem.

Hanem két nemtökéletes választás közül kell valahogy a jobbat válasszam.

Másrészt persze, ha a lopás vagy a Putyinnal való barátkozás (vagy valami más) annyira dühítő, hogy nem sikerül túljutni rajta, akkor szavazzunk Orbán ellenzékére, és meg is vagyunk. Abszolút értem, teljesen rendben van.

Ha azonban túl tudom magam a nagy és abszolút erkölcsi problémákon egy pillanatra tenni, akkor a mi a jobb kérdésnél vagyunk. Mi a jobb, kik a jobbak?

Ha meg vagyok győzve arról, hogy az ellenzék felkészült, kormányzóképes és jobban fogja tudja csinálni (például mert kevesebbet lop majd), akkor a helyzet egyértelmű őket kell válasszam.

Ha azonban nem vagyok erről meggyőzve, például mert a józan paraszti ész azt súgja, hogy bármit is mondanak most, kénytelenek lesznek ők is lopni (sőt gyorsan és rengeteget), hogy a “nemzeti” vagyonnal a harcot fel tudják venni… vagy mert az a benyomásom, hogy Orbán leváltása tartja csak (valamennyire) az ellenzéki szivárványt egyben, de közben ezer felé húznak, és a jelölt aligha elég erős és elég tapasztalt, hogy győzelmük esetén megzabolázza és fogatba állítsa a kiéhezett vad lovakat… vagy mert aggaszt engem, hogy ezekben a nehéz időkben a nemzetközi porondon hogyan boldogulnak majd évtizedes kapcsolatrendszer nélkül… vagy mert úgy gondolom, hogy a jelenlegi ellenzék végső kudarca után muszáj valami új és tisztább mozgalom következzék majd a magyar politika színpadán, és ezért jobb ha ez a koalíció most nem kerül hatalomra, hogy kitisztuljon a politikai tér 2026-ra… akkor mégis Orbánt kell válasszam.

Nos?
Kíváncsi vagyok mire jutunk.

Remélem, hasznos volt a levezetés!

Barátsággal,
Joós István

p.s.

A magam részéről: én elhiszem, hogy Orbán Viktor a nemzet érdekében harcol, és bár nagyon nem vagyok a móddal elégedett, de a meghatározó ellenzéki személyek kapcsán sokkal több aggályom van, semhogy támogatni tudnám őket. Jól esne a lopás leállítása. Értékelném, ha úgy döntenének, hogy elég már, ami van, az “eredeti felhalmozás” véget érne a választás után, és drákói szigort vezetnének nemzeti vagyon dolgában be. De nem hiszem, hogy ez bekövetkezik. Azt is gondolom továbbá, hogy Putyin megítélésében tévedett. Ahogy egyébként a véleményformáló nyugati elit közel száz százaléka. Nem tudom elképzelni, hogy nyugat helyett keletet választotta volna, hanem szerintem a nemzet szolgálatában próbált lavírozni, ami érzésem szerint neki sem lehetett könnyű. Rá fogok szavazni, mert szerintem minden hibájával együtt is sokkal alkalmasabb – tehát jobb nekünk–, mint az ellenzéke. És továbbá azért is rá fogok szavazni, mert a “keresztény” Európát súlyos világkép válságban érzékelem, mely helyzet kidolgozásában az egyik legfontosabb katalizátor ma szerintem Orbán Viktor. Bátorsága, tehetsége, tapasztalata és kapcsolatrendszere is van hozzá, hogy hatása legyen a kimenetelre, sőt tovább megyek: egész Európa vesztesége lenne szerintem, ha nem ő lenne a következő ciklusban Magyarország miniszterelnöke.

Másrészt… Az állami vagyon “nemzeti” kézbe “mentését” aggasztónak találom, helytelennek érzem. Az egyre jobban paternalizálódó kormányzás által rövid távon valószínűleg valóban jobban teljesít az ország, mint ha váltogatnánk a vezetést, de másrészt a döntéseket elvonja az emberektől, ahelyett, hogy felnőni segítene nekik (hiszen ahhoz tévedni és bukni kellene hagyni őket, akár választásokon is). Illetve, ami még fontos: nagyon-nagyon rossz példa ez fiataloknak, ami katasztrófával fenyeget szerintem. Mert, ha egy közösségben csak a lojalitás számít, az részben akár a reménytől is megfosztja őket, hogy tehetséggel és szorgalommal ebben az országban érvényesülhetnének – a legjobbjaink reményvesztettek lesznek, vagy elmennek. Érteni vélem Orbán Viktor politikáját, elismerem, hogy a célja nem(zet)es, tiszteletre méltó számomra a vazallusai hűsége, de vissza kell az igazsághoz és erkölcshöz térjünk, mert másképp az újjászülető Európának sem lehetünk részesei, amihez pedig – paradox módon – éppen az ukrajnai események nyomán érződik születőben az akarat. Másképp: míg mások árulást kérnek Orbán Viktoron számon, én azt, hogy nem választott. A nemzet magában nyilván nem áll meg. Amerika túl távol van, Oroszország és Kína szerintem alap értékeinkkel nem kompatibilis – hanem európai újjászületés az egyedüli esély, ha a jót jól akarjuk szolgálni. Amit immár választanunk is kell. Sőt tenni érte.

Kelt Budapesten, 2022. évi március 2-án, hamvazószerdán

Öröm, ha megosztod!