Éveket ültem a bábban. A metsző, bármit és bárkit szétszedő, tehát lényegre, okra redukáló, de magát észlelni mégis kép-telen intelligencia önemésztő zsákutcája, sűrű sötét erdő, a saját fejemben, az azt hiszem tudom, tudhatom, ha valaki, hát én biztosan rájövök korszakos nagy tévedése. Arrogancia. Sőt. Hübrisz. Persze, hogy nem sikerült. Hanem, hogy Bízni kell, csak erre jöttem rá. Hogy nem tudom ki vagyok, és nem érthetem meg a célomat, hogy feneketlen a kín, míg ezen erőlködöm, hogy tehát az almát ki kell köpjem végül, hiszen csak egyetlen falatot ettem. A tudás almájából. Nem az egészet. Nagyobb nálam, és mindörökké nagyobb is marad, tehát nem tudok rájönni, tehát nincsen más megoldás, mint Bízni, tehát ki kell a tudás iránti igényt köpjem, elengedni azt, és Tenni, amit Helyesnek érzek, mert boldog csak így lehetek. Bízni és Tenni. Ezért erről írok, évek óta már, „Csinálásban Lenni”, ezért… és, igen, mert én sem Teszem. Még mindig nem, még mindig nem Igazán, minden erőmmel nem. Mert félek. Az élet igenis Harc, tudom ezt, de mégsem vállaltam fel, mégsem álltam bele, hiába Jó a Szíves Ügy, hiába TUDOM, mégsem vontam ki a kardom, csak a tokban mutogatom, hátha az elég, jelen vagyok, figyelek, de langyos az egész, mert életet nem kockáztattam érte. Hogy miért? Mert nem akarok ölni. Ami, nyilván, kifogás csak, de mások életét fenyegetni akkor is nehezemre esik, ami mögött, a Lényeg, persze, hogy akár meg is halhatok.

A Férfi Öl vagy Meghal, ha Kell.

Hadvezérből lesz a Király, Lovagból a Hadvezér, a Lovag pedig a Vándorból, aki egy nap egyszerűen csak úgy ébred, és kiáll. Egy Ügyért. Az Ügy Irány, és azért választ egy nap, mert muszáj, amikor a céltalanságot tovább már nem bírja, választ, amit Igaznak érez, felvállalja, Mag-át, és ezzel a tévelygésnek vége. Elindul. És további lovagok csatlakoznak, és abból lesz sereg, majd ország, amihez, azonban, ki kell állni. Előbb. Kardot húzni tehát, és vállalni a következményeit, a felelősséget. Ölni vagy Halni. És persze, hogy Szavak ma a Kard, de az ölés mégsem képletes. Hanem valóságos. Irányok, Álmok, Víziók, Ügyek mérkőznek a világban, folyamatosan. Építem, Védem. Tehát akár ölök, ha kell, érte, és akkor Nő, csak így nő a Tér. Vagy bukom. Ami szintén nem baj. Gyakran a legyőzött, aki csatlakozik. Mérkőzünk, muszáj, mert összetalálkoztunk, szembe, és a palló keskeny, meg kell tudjuk az Igazat, magunkról, az Irányról, a Helyünkről, és csakis egymáshoz képest tudhatjuk meg. Ketten, először. Összecsapás után Rend van, a Szerepek tiszták. Aztán három másikat győzünk le, immár együtt, integrálunk, és így tovább, tíz, száz, ezer. Férfi. Akikben a közös, hogy MIND kihúzta a kardját. Hajlandó volt erre, mindegyik, kockára tette az Életet. EZ a Lényeg. Hogy az ember győz vagy veszít tulajdonképpen mindegy, mert csak a szerepeket határozza meg, funkcióm szerinti Hely, amihez kardot kell húzni. Közös irány pedig eredmény. Mert nagyobb, aki legyőzött, becsülöm az Erőt, hogy Igaz, elfogadom tehát az Irányt, beállok, Legyen Nyugat, talán Igazabb is, de mindenképp jobb együtt, menni, Legyen, menjünk arra, követlek, és nahát, gazdagon termő sík vidék nagy hegyek karéjában, telepedjünk hát, igazad van, miért ne telepednénk itt le. S lám. Ország. Eredmény az Ország is, sosem cél, és sosem kész. Irány tartásának az eredménye, hogy egy ember elindult. Férfi. Erő és Irány, és sok-sok Ütközet.

Ölni kell.

Az Élet, a Játék Lényege ez. Minden Játéké. Hogy Harc. Az erőforrások a világban korlátosak, és mindörökké korlátosak is maradnak, mert ettől van az egész rendszer nyomás alatt, ezért próbálkozunk, ettől feszülnek egymásnak az egyedi kísérletek, milliárd számra, akik vagyunk, emberek, ezért újulunk folyamatosan meg, így csiszolódunk, külön, majd közösségekben, folyamatosan, és így tapasztalunk, és így tanulunk, és így gazdagszik a Minden-s-Ég általunk. Basszus. Utópia a Harmónia, még ha látszólag el is lehetne a javakat osztani. Nem lehet. Soha nem jön el. Mert az iskola lényege épp ez, hogy egy nagy kukta, hogy nyomás alatt tart, amiben az Utópia is csak egy irány, ami felé Vágyódunk, Forrás és Óceán, Kezdet és Vég, ami felé passzív, vagy agresszív módon törünk, de végül teljesen mindegy, hogy melyik, hiszen Harc az, mindenképpen, hiszen a pók is vadászik, csak hálóval, látszólag felé sem néz, látszólag ott sincs, de mégis, tehát a kapitalista és az adománygyűjtő egyaránt ragadozó, végül, amint a koldus is, életenergiára tör, a másokéra, és NEM jobb vagy rosszabb az egyik mint a másik, egyáltalán, csak túl akar élni, mind, csak a stratégiák különböznek. Mindenkinek a magáé hatékony. Adottságai szerinti. Ami a Tehetség. Bármi is az. Megtalálni. Alkalmazni. Tenni. Az erőforrások maradnak korlátosak, és az egyetlen valódi döntés, hogy vegetálok és mások jóindulatából tengődöm, vagy igenis tökéletesítem a természetemnek megfelelő módot, tökéletesítem és átadom, személy, család, iskola, cég, társadalom, mindegy, ami viszont nyilvánvalóan közös, hogy

Ölni kell végül.

Ha nem is véglegesen, de vért ontani. Venni abból, ami él, és megenni azt. Mert csakis az élet éltet. Búza. Aratás. Fáj-e a kalásznak? Gyümölcs. Szüret. Mit szól a fa, hogy a termését megeszem? Álságos, hogy „de hiszen nem én szakítottam le”. Megeszem. Ha pedig ez rendben, akkor az érettet szakítani is Rendben, sőt, fát vágni is, amikor az élet, a fagy követelei, és, igen, életet szakítani is, mert élet és élet, növény és állat között nincs különbség. Szent. Mégis elveszem. És megeszem. Szükségletem szerint. Mert az élet éltet. Ebből az Erőm. És az Erőm Célja az, amire használom. Hogy magasabbrendű, ahogy én az Erőt használom, hogy én azt képzelem, hogy az, EZ a mentség, az indok. Ezért Ölök érte. Hogy én használhassam, ezért ölök, hogy az Én kísérlet folytatódjék, mert szerintem érték, sőt, értékesebb, mint más kísérletek. Minden falat étel erőszak másokkal szemben, minden egyes harapás. Inkább én. Csak az Igazán Nagyok tudják azt mondani, hogy inkább mások. Hmm. Aki már Látja, hogy Játék, hogy Iskola, aki kijárta, aki nem hiszi, hogy az Ő módján jobban lehetne gazdagítani, az Öregek, a Nagyok. Sőt. Ők sem mondják. Hanem Ők nem esznek. Kemény. Elfogadják, ha kapnak, amit kapnak, és adják bárkinek, aki kéri, mielőtt maguk ennének, és ha nincs vagy nem marad, akkor Halnak. Nagyon kemény. Ők nem gondolják, hogy fontosabbak, hogy bármit jobban tudnának. Eszközök csak. Mint a fa, sőt, a kő. Totális megadás, funkció szerint. Ők. Nekem azonban jó tudnom, hogy én nem tartok ott. Hanem épp azt képzelem, hogy tudom, hogy mit kéne csináni, ami bár nyilvánvalóan bizonyítja, hogy tévedek, az előbb leírtak miatt, de mégis, sürget a Mód, amit magamban születni érzek, amivel játszom, mert Jónak érzem azt. Általam, de nem belőlem. Értékes, igen, értékesebb kísérletnek tűnik, mint sok más magam körül, ami tehát, ha így van, akkor igenis Harcolnom KELL érte. Sőt. Ölni. Kellene. Nagyon kemény ez.

Hogy nem tartok ott, hogy ne kéne Öljek.

Nem Bízom eléggé ahhoz. Az én szintemen szükségszerű, mert, ha nem teszem, akkor más veszi el, használja fel, ami az életemhez, a kísérlethez, aki vagyok, kell. Brutális ez. Figyelem, Hely, Élettér, Levegő, Felhasználó, Versenyelőny, Pénz, Siker, Ügy, mindegy hogy hívom, amíg vágyom, BÁRMIT amíg vágyom, addig Ölni kell, hozzá, ami nekem ma nem csak azért nehéz, mert korábban önzőn, magamnak, magamra, magamért használtam, amit a tehetségeim révén másoktól elvettem, és rám omlott, és meg kellett fizessek érte, vissza, kamatostul, mindent, ami mély heget hagyott, nem csak ezért – hanem, mert ellágyultam az utóbbi években. Sőt. Bölcs vénasszonnyá lettem. Szó szerint. LÁSD ezt. Is. Vénasszony vagyok. Ugyanis az ember valóságosan azzá lesz, amit ad, és én ezt, Bölcsességet próbaltam adni, csatornázni, MERT ebbe menekültem. Női Útra, a Férfi Mód, a Harc helyett. Mint a sikeres menedzser nő, épp olyan vagyok, önnön szerepem inverze, ami az utóbbi időben ráadásul működni is kezdett, mert soká csináltam, és aki kitart, az óhatatlanul Talál is, szikrákat, ahova az ember Figyelmet irányítja, ott bizonyosan eredmények lesznek, ha kitartóan teszi. Csakhogy a „Bölcsesseg” elakadás. Nekem. Mert asszonyi létem lett általa. Nők olvasnak, nők hallgatnak, nők követnek, nők adnak pénzt az időmért, nők veszik majd meg a könyvet, ami keszülőben van. Nőknek lettem hiteles, mert női módon élek. Ami, persze, nem baj. Sőt. Jól van így. Fontos és időszerű, mert beszélni kell ezekről, öröm, hogy részt vehetek ebben, hogy férfi mivoltom és külsőm és fellépésem okán sokan felkapják a fejüket. Renben van ez, az Utam része, nyilvánvalóan, funkciómat e téren betöltöttem, betöltöm továbbra is, de közben tovább KELL lépjek. Férfiként. Is.

A Férfi ugyanis Cselekszik.

Tehát NEM ért. Veszélyes, talán nincs is veszélyesebb egy férfinak, mint érteni. Fontos ez. Ismétlem. A Férfi NEM KELL ÉRTSEN. Mert nincs idő érteni. Hanem hirtelen helyzetek vannak, mammut és reflexek és gyakorlat és tapasztalat. Van. Harc Van. AZONNALI döntések. A napfényért versenyez végül minden élet, ami az Egy Erő, élemiszer vagy olaj vagy gyémánt formájában koncentrálódik épp, mindegy. Koncentrált Élet. Esszencia tehát. Pénz csak kifejezi. Esszencia, amin Életet vehetek, és ezért igenis Harcolni kell, ha meg akarom mutatni, hogy az alternatíva, amit képviselek, tehát az az egy a hétmilliárdból speciális kis variáció érték. HA meg akarom mutatni. Vicc ez, hogy évek óta nem teszem. Abszurd. A női létem. Hogy fenntartanak, férfias, kemény, harcos nők tartanak fenn, életben, évek óta, mert nekik hasznos vagyok. Csatornaként. Fantáziaként. Tanítóként. Szeretőként. Társaságként. Ellenségként. Teljesen mindegy. Hasznos vagyok. Ezért a világ fenntart, és azon a módon tart fenn, ahogy hasznosulok. Tehát női módon. Nagyon durva ez, hogy semmi nem volt a Harcba való visszalépésemhez elég. Az elmúlt években. Anyagiak rég elfogytak. Hagytam, nem volt elég fontos, férfi önkép ugyanígy, barátok, család, világ, sőt, nők véleménye, kényelem, hobbik, ugyan, mit nekem, élveztem, hogy dacolok, csak azért is, szakadt, ráadásul női biciklivel, mezítláb, ha kell, de az árral szembe. Férfi létemre. Nőként. Pedig az Ár az Igaz. A Férfi Harcol. Nagggyon durrrva ez. Hogy hiába találtam az élet Szentségét meg, hiába élmény az elmúlt években, de a Férfinek akkor is harcolnia kell. Tehát Ölni. Aminek az érzelmi ráhatás, igen, formája az is, a kis doboz a bejegyzés alatt, hogy talán előfizetsz, lehetséges mód, de megint a nőies. Mint a szivesseg.net esetében is, Alapítvány, hogy talán megesik az emberek szíve, talán értékelik, talán adnak rá pénzt. De nem. A Vágy, az Alkotás léptékéhez képest kevés érkezett.

Tovább KELL tehát Lépjek.

Egyenesen, erővel, őszintén. Álmok háborúja az élet, mindig is így volt, Róma vagy Karthagó, keresztény vagy pogány, monarchia vagy demokrácia, kapitalista vagy szociális, és magában egyik sem igaz, ami azonban épp az ellentét tükrében derül ki, és igen, a háború által csiszolódik, az eredmény pedig, ami túlél, mindig középút. Egyensúly az Igaz. Amihez azonban háborúzni kell, még ha hasonlóak is az álmok. Sőt. A leghasonlóbbak a legveszélyesebbek, mert azok ugyanazon a táplálkozási területen szeretnének nőni. Durva ez, nagyon. Hogy azt gondolnád, összefogunk, mert olyan közel van, de épp akkor TÖRVÉNY a háború, és a legkegyetlenebb. Mert a legnyilvánvalóbban szükségszerű, mert a másik ugyanazt akarja enni. Harcolok vagy hagyom. De az erőm fogy, az Álmom meghal, ha ő eszi meg. Ennyi a választás. Mindenkinek. Ami más néven csak az Evolúció. Hogy nem az egyed számít, hogy melyik tigris, és még csak nem is a faj, hogy tigris vagy oroszlán vagy párduc, hanem a mindenség aktuális problémájára kell a legjobb megoldás. Az időszerű válasz. És a legjobb az, amelyik túlél. EZ a törvény. Nagyon egyszerű, nagyon hatékony. És ezért nincs, ezért nem is lehet más, mint háború. Almok, víziók, verziók, modellek háborúja. Kőkemény. Hogy most először érzem, hogy basszus, Belevagok. Öt év után először, most, mert, igen, veszélyben a táplálkozási terület, meghal az álom, ha továbbra sem Lépek. Egészen elképesztően durva ez, hogy a háború nyilvánvaló kényszerűsége, tehát az Álom, tehát az Egó vágyának fenyegetettsége révén jutottam idáig el. Hogy most talán beleállok.

És még mindig ott az a Talán.

Döbbenet ez. Ami persze, hogy bénít, ez bénít, napok óta bénít. Amióta átláttam ezt. A talán. Hogy még ez sem volt elég. Hogy azóta gyakorlatilag csak olvasok. Napok óta. Ami típus reakcióm, krízis idején, hogy elbújok, és aztán tegnap elkezdtem ezt írni, ami a másik, hogy kiírom magamból. És mindez, még mindig a Harc, a beleállás helyett. Pedig egyrész nyilvánvalóan nem vagyok „Ők”, tehát valódi Én, aki beérné azzal, amit kap, hálásan, pillanatról pillanatra, napról napra, mert hiszen vannak az Álmok, amiket Akarok, Ügy, és Irány, és Ország, és Királynő, hogy Legyen, akarom, vágyom, hiszem, hogy képes vagyok rá, és nem gondolom, hogy túllennék rajta, hogy el tudnám engedni, egyrészt – és másrészt pedig nyilvánvalóan veszít, tehát meghal az Álmom, a Szíves Ügy, ha most nem lépek. Mégis, még mindig ott a „talán”. Talán mert annyira rettegek a harctól, hogy veszíthetek. Vagy talán, hogy nem ez az. Vagy mégsem most van az Idő. Vagy mert lesz másik. Álom. Amit dédelgethetek. Jó vagyok ebben. Álmok. Folyamatosan jönnek. Víziók, amiket életre szülök, csak épp Apjuk nem vagyok. Női mód. Szeretgetem. Mondom neki, hogy jó lesz, hogy Hiszek benne, hogy ne féljen. A Harc és a Példa helyett. Annyira kemény ez. „Peace”. Az I Ching ennyit bírt mondani, néha kérdezek, amikor nagyon nyugtalan vagyok. És ma ezt kaptam. Béke. Mikor minden van épp bennem, csak az nincs. Másrészt pillanatokra lett, ettől. Mert igen, talán folyik ez, talán él, talán növekszik, talán túlreagálok csak, és túldramatizálom a Harcot. Kitudja. Én sem látom magam, Téged bármilyen jól is.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!