Nyílt levél Orbán Viktornak, a kötcsei beszéd nyomán.
Miniszterelnök Úr!
Ön visszatért.
Én azt reméltem, hogy továbblép.
Nem azért, mert szerettem volna végre megszabadulni Öntől. Ellenkezőleg. Azért, mert továbbra is úgy gondolom, ahogy májusban írtam, hogy fontos dolga van még – hogy az a tapasztalat, erő és tekintély, amit összegyűjtött, nem vált fölöslegessé attól, hogy elveszítette a választást.
Csak talán másra volna most szükség belőle.
Nem hangosabban. Nem ügyesebben. Nem ugyanazt még egyszer.
Hanem másképp.
Szavaztam Önre. Nem azért, mert mindent helyesnek láttam, nagyon nem, hanem mert bíztam abban, hogy képes változtatni azon, ami már nem volt helyes.
A kötcsei beszéd után hiány van bennem, ezért írok most.
Ön elmondta, hogyan kell újra győzni.
De arról keveset hallottam, hogy mitől volna jobb, ami a győzelem után következik.
Pedig szerintem ez most a kérdés.
–
1. Győzelem kell vagy béke.
Azt mondja, hogy a vereségre egyetlen orvosság van: a győzelem.
Értem.
Egy választási vereségre, választási értelemben, valóban egy újabb győzelem a válasz.
De az elveszített bizalomra?
Arra is?
Ha valaki csalódott bennem, majd később visszajön, mert másban még nagyobbat csalódott, attól kettőnk között helyreállt a viszony? Lehet jó, ha kényszeredetten választ?
Ez nem szőrszálhasogatás. Hanem két különböző minőségű kapcsolat.
Az egyikben engem választanak. A másikban nincsen jobb nálam.
Mindkettőből lehet többség.
De nem ugyanazt lehet rájuk építeni.
Elmondása szerint, hogy a vereség nyomán folyamatos Önben az önvád és a mardosás, és úgy hiszi, hogy újabb győzelemig „mindig mardosni fog bennünket”.
Húsz év segítő praxisából, sok száz megismert élettörténetből nekem az a tapasztalatom, hogy ami mardos, azzal még dolgunk van. Ezért mardos. A feldolgozás ott billen át, amikor a múlt már nem követel elégtételt. Ezután már nem a másik vereségétől vagy a saját igazam visszaigazolásától várom, hogy megnyugodjak.
Ugyanebben a beszédben ezt is mondja később: „vége a türelemnek, vége a méltányosságnak”, fel kell venni a kesztyűt és harcolni kell. Nem azt állítom, hogy tudom, mit érez. Azt állítom, hogy ez a beszéd a vereségre adott harci válasz nyelvén szól, és számomra nem érződik benne egy bölcs vezető lelki békéje.
Ne érje be azzal, hogy újra nyer.
Sokkal nagyobb a lehetőség, és szerintem sokkal több van Önben.
Mert nemcsak egy választás a tét. A nemzet lelke is. Hogy négy év múlva ki győz, fontos; de még fontosabb, hogy közben közelebb kerülünk-e egymáshoz, vagy csak újra felcseréljük a győztest és a vesztest. A nemzet lelkében dúló háborút kellene lassan felszámolni: újra kapcsolatba kerülni egymással, integrálni azt, ami szétszakadt, és gyógyítani azt, amit az elmúlt években egymásban megrongáltunk.
Más kép:
–
2. A nemzet mint hűtlen feleség.
Ha az ember felesége elmegy egy fiatal, sármos, kedveskedő, a csillagot is lehozni ígérő szeretővel – kérem engedje meg ezt a képet, ez a szakterületem –, akkor bár vigasztalódhatok azzal, hogy micsoda ficsúr, és lehet abban igazam, hogy alkalmatlan családfőnek, de a lényeg szempontjából ez mindegy.
Mert nem a szerető személye, hanem az asszony lelkiállapota a lényeg, és a szerető tünet csak.
Ha őt szeretem, márpedig szeretem, akkor nem elég csak várjak, hogy úgyis visszatér, hiszen csalódni fog. Hanem tenni akarok érte, hogy ezt megkönnyítsem: elé kell menjek. A kapcsolatot csak úgy tudom gyógyítani, ha szembenézek a saját hibáimmal, elkezdem megvallani őket, és elégtételt adok mindazon dolgokért, amikért jogosan haragszik.
Értem, hogy Ön büszke.
Én is az vagyok.
Sokat hirdettem, hogy én aztán nem fogok megváltozni. Aztán nem lett igazam. Változtam, változom folyamatosan, és nagyon hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy már nem állok ennek ellent.
Nehéz. Igen.
De ha derűs-nyugodt szeretetben leélt öregkort akarok, és főleg – amit Önnek a beszédében is bevallottan nagy kihívásnak lát –: ha a gyerekeinkkel (fiatalok / következő nemzedék) jó kapcsolatot szeretnék, akkor ez kihagyhatatlan lépés. A nemzet nyilvánossága előtt.
–
3. Mi van, ha a fiatalok nem hülyék.
A telefonalapú gyerekkorról beszélt, hogy a fiatalok „nem mást gondolnak, hanem máshogy van huzalozva az agyuk”, és szóba hozta az elszigeteltséget, a koncentráció szétesését és a függőséget is. Valós problémák. Melyek azonban nem jogosítanak fel arra, hogy ezekkel magyarázzuk egy teljes nemzedék politikai döntését.
Lehet, hogy a fiatal nem azért nem fogadja el az üzenetet, mert nem tud figyelni.
Hanem mert figyel.
Sőt: nagyon figyel, sokkal jobban mint mi. Mert általunk nevelődött, a mi generációk szétesőben lévő világában, töredező-szenvedő családokban nevelkedett – és érzékeny szenzorai vannak, nagy érzelmi intelligenciával, amit pontosan a mi generációnk mulasztásai, a kapcsolódási nehézségei és a magánya edzett.
Korábban ezt is Ön mondta: „megtudjuk milyen szülők voltunk”.
Mi van, ha a fiatalok épp sokkal jobban figyelnek, mint amit Ön valaha el tudott róluk képzelni. És látják a különbséget a hangoztatott értékek és a megmutatott élet között.
Mi van, ha átlátnak rajtunk. A vesénkbe.
És mi van, ha lekezelőnek és így sértőnek élik meg, ha a politikát és a nemzet szempontjából valóban helyes döntéseket nekik bárki szerint majd később kell megérteniük.
Egy fiatal lehet természetesen türelmetlen. Lehet igazságtalan. Lehet naiv is.
Ahogy mi is lehetünk azok.
De az igazságosabb világ igénye nem fordítható automatikusan arra, hogy kevesebbet akar dolgozni. Lehet, hogy dolgozni akar. Lehet, hogy azt szeretné érezni, hogy van értelme becsületesen dolgoznia, mert nem fides-en, tehát hűségen múlik majd előmenetele.
Az általam tíz éve használt három hegy személyiségfejlődési rendszer szerint az ember személyiségfejlődési útjának nem csak az része, hogy a kapott minták után maga akarja megérteni és alakítani az életét. Hanem az is, hogy egy ponton lázadást hirdet, és lebontja magában a szülei világképét. Mint Neo a Mátrixban. Ébred.
Nem minden önállósodás bölcs.
De Önnek biztosan nem kell magyarázzam, hogy nem is minden forradalom romlás.
Az önálló, individualista-szuverén emberhez – második hegy – másképp lehet kapcsolódni.
Nem több videóval, és több fiatal influenszerrel, és központi üzenetekkel és pénzzel.
Hanem több valódi válasszal, több színnel. Több emberséggel, tehát hitelességgel.
És néha azzal a mondattal, hogy ebben igazad van.
–
4. Az egyszerűsítés ára a hitelesség. Volt.
Egyszerűen beszélni nem ugyanaz, mint leegyszerűsíteni.
Az egyik érthetővé teszi az összetett valóságot. A másik elhagyja belőle azt, ami nem illik a történetbe – és így végső soron hamis képet mutat.
Nem a rövid mondatokkal volt szerintem a baj. Hanem azzal, amikor az egyszerűsítésért az igazság egy részével fizettek. A valóság szinte mindig bonyolultabb annál, mint amit egy plakát, egy egymondatos üzenet vagy egy ellenségkép elbír.
És ezt nemcsak a fiatalok érzik. Értelmiségiek, keresztény emberek, vállalkozók, a nemzeti középhez tartozó korábbi támogatók is beleütköztek abba, hogy a saját tapasztalatuk összetettebb annál, mint amit a központi irány megengedett kimondani. Jó magyarázatok nélkül.
Szerintem nem pusztán egy kampány hitelessége veszett el ezen. Hanem lassan a beszélő is.
Mert amikor már nem azt érzem, hogy segíteni akar megérteni a világot, hanem azt, hogy meg akarja mondani, mit gondoljak róla, egy idő után nem figyelek. Akkor sem, ha egy csomó fontos témában igaza van pedig. Aztán mardosni kezdi az embert, hogy ez talán elnyomás így, majd önvád indul be, hogy ebben én társutas vagyok.
Az én benyomásom, hogy a nemzet közepe meghasadt, és a választás az Ön szempontjából ezen ment el.
Az én családom jelentős része is a Tiszára szavazott. És én abszolút értem, mindig is értettem, hogy miért. Épp csak a kihívó személye, és az általa képviselt ajánlat minősége miatt nem voltam erre magam is képes.
–
5. Hogy régen megengedték nem jelenti, hogy akkor rendben volt.
Azt mondja, luxizás korábban is volt. Korrupciós vád korábban is volt. Mégis nyertek. Tehát nem ezért veszítettek.
Biztos vagyok benne, hogy téved. És nem szeretem, hogy elgondolkodom rajta, hogy most ezt komolyan gondolja, vagy hülyének néz.
Egy ház fala évekig repedhet úgy, hogy a ház még áll.
Egy kapcsolatban évekig lehet lenyelni ugyanazt a mondatot.
Egy közösség sokáig adhat bizalmat akkor is, amikor már vannak kétségei.
Egészen addig, amíg egy nap nem adja tovább, betelik a pohár, és válik a „feleség”.
(Hogy ehhez apropót ad egy arrogáns udvarló, vagy a miénkénél jóval nagyobb lakásban lakó sikeres-magabiztos szomszéd titokban telebeszéli a fejét, sőt talán manipulálja is a lépcsőházi beszélgetéseik során – lehet igaz, de a lényeg szempontjából mindegy.)
Tehát:
Önnek igaza van abban, hogy a vereség nem teszi semmissé az előző tizenhat év minden eredményét. De a korábbi győzelmek sem tették helyessé minden döntését.
Attól, hogy valamit korábban még elbírtak az emberek, nem válik rendben lévővé, jóvá, ártalmatlanná. És attól, hogy valami régi, még nagyon is része lehet egy új bukásnak.
Nem a kommunikáció volt a hiba, és nem a kommunikáció a megoldás.
Rossz volt a kampány? Igen. A kétharmad vlasószínűleg ezen múlott, de a bukásnak mélyebb okai vannak szerintem. Ahogy már a választás előtt is kérdeztem: eljut-e Önhöz az, amit a környezetén kívül élő, egyébként jó szándékú emberek tapasztalnak? Van-e helye annak, aki nem ellenség, csak nem mond mindenre igent?
Mert aki nem hallja meg időben a halkabb nemet, egyszer csak nagyon hangosan kapja vissza. Pofonként.
–
6. A valóság nem a jobboldal barátja.
Azt mondja, hogy a valóság az Önök szövetségese.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Szerintem a valóság nem jobboldali. Nem is baloldali. A valóság az, amihez mindannyiunknak igazodnunk érdemes.
Önnek is. Magyar Péternek is. Nekem is, amikor túlzottan megszeretem a saját magyarázataimat.
Nem szeretnék itt minden vitatható mondatából külön tényellenőrző listát csinálni. Nem dolgom. Engem az érdekel, ami már a választás előtt is érdekelt, ahogy a kilenc kérdésben írtam. Példaként álljon itt: Mészáros. Tiborcz. Hatvanpuszta. A szavak mögötti jelenségekkel nem az a fő probléma szerintem, hogy megtörténtek. Hanem, hogy máig nincsen az Isten-haza-család mércéjén hiteles nyilvános magyarázat rájuk. Öntől.
A valóságot nem lehet úgy szövetségesül hívni, hogy közben csak azt a részét engedjük szóhoz jutni, amelyik nekünk kedvez.
Azért volna jó ezeket helyretenni, mert ha Ön pontatlanul vagy hiányosan beszél a saját múltjáról, nehezebb hinni abban, amit mások jelenéről mond.
Akkor is, amikor pedig igaza van.
Megengedve, hogy lehet, hogy akár ezekben is igaza van.
És mégis. Emberek százezrei szemében veszítette el a hitelességet. Olyanok zárták ki az üzeneteit, akiknek pedig korábban volt füle arra, amit mondott, és szavaztak Önre. És ami még ennél is nagyobb kihívás: sokan önmagukban, az emberismeretükben is csalódtak a számukra megmagyarázhatatlan történések által.
A töréseket az idő múlása nem gyógyítja magától meg.
Ábrahám a fiával ment fel a hegyre.
–
7. Isten a hagyományok polcán?
Mintha az Isten–haza–család sorrend helyére most: 1. a gyarmatosítás ellen őrzendő szuverenitás (haza), és 2. az önkény ellenében megvédendő szabadság (család) kerülne. A „hagyománnyal” (Isten?) a harmadik helyen.
Nem az én világképem.
Nem tudom, mi van Ön és Isten között. Nem is dolgom megítélni.
Azt viszont muszáj kérdeznem: Miniszterelnök Úr, mi célból Ön szerint a szuverenitás és a szabadság? A fáraó elé járulva Mózes is okot adott, hogy a nép szabadságát miért kéri. Ugyanazt, amit én kérdezek. Milyen nagyobb jót szolgál.
Ki áll a nemzet fölött, áll-e bárki – mit jelent a nemzet fölött álló rend akkor, amikor a nemzet érdekére hivatkozva olyat tehetnénk, ami hasznosnak tűnik, de nem helyes?
Az én számomra ezt jelenti, hogy Isten–haza–család.
Nem az a lényeg, hogy beszélünk-e róla – olykor fontos –, hanem hogy a döntéseink mutatják-e, hogy melyik történetben, kinek a történetében, milyen igazodásban vagyunk. Kit szolgálunk.
Van-e, amit akkor sem teszünk meg, amikor megtehetnénk. Miért? Van-e Ügy, ami nagyobb a saját boldogulásunkái, a saját táborunknál, a saját győzelmünknél. A hazánál is.
A haza fontos.
De nem azért fontos, mert a miénk, és a nemzet nevében nekünk bármit szabad.
Hanem mert benne van dolgunk. Ez az egység, amiben erősen állva hozzá tudjuk tenni, amit a mi dolgunk hozzátenni a hazánál nagyobb egészhez. Együtt.
Istenről beszélni és az életünkkel megmutatni, miben hiszünk, nem ugyanaz.
Nem a szó a lényeg. „Erkölcs” is lehet a szó, vagy „polgári eszmény” a szókapcsolat, vagy bármi, amit a politika boszorkánykonyhája éppen kiművel. Ha a helyes tettek mögötte vannak.
–
8. Az önkényt nem lehet fenyegetéssel meghaladni.
Amikor arról beszél, hogy a másik oldal szétrúgta a jogállami kereteket, és ezért Önök előtt szabad a pálya, hogy majd egyben félretegyék, amit ezek csinálnak: szerintem rossz irányba mutat.
Nem attól lesz helyes valami, hogy a másik is csinálta. És, ha a szívére teszi a kezét: nem ők kezdték.
Ha jogsértés történt, azt fel kell tárni. Ha valakit politikai alapon üldöznek, meg kell védeni. Egyetértek Önnel. Ahogy abban is, hogy ezt békésen, nyilvánosan és jogi segítséggel kell tenni.
De a magyar alkotmányos rend szerint felálló új vagyonvédelmi hivatalban munkát vállaló emberek előzetes megfenyegetése hogyan illik ebbe e képbe? A hivatalt törvény hozta létre. Lehet vitatni a jogköreit, a garanciáit, az intézkedéseit. Kell is, ahol indokolt. Különbséget téve a jogszerű munka és a visszaélés között.
Mert különben nem az önkényt vitatjuk.
Csak azt, hogy éppen kinél van.
Ugyanezért fontos, hogy egy alkotmánybíróság ne a mi védvonalunk legyen. Hanem az alkotmányos rendé. Akkor is, amikor az éppen minket korlátoz.
A „jót jól” itt nem szép mondat.
Hanem kellemetlen korlát.
Éppen ettől ér valamit, és ez mutatja meg, hogy van felettünk Nagyobb.
–
9. A nemzet nem azonos azokkal, akik Önnel maradtak.
Csata után én nem a halottak eltemetésével kezdenék, hanem a sebesültekkel. De ugorjunk ezen most át, mert értem a fájdalmát.
Aki elment, nem feltétlenül áruló.
Lehet az is. De lehet csalódott. Lehet más következtetésre jutó igaz ember. Lehet olyan, aki ugyanazt szereti, amit Ön, csak már nem hiszi el, hogy ugyanúgy kell szolgálni.
Ez a különbség nem apróság.
Mert ha minden eltérő álláspont mögött árulást, idegen akaratnak való behódolást látunk, akkor egyre kevesebb magyarral marad közös dolgunk, és egyedül maradunk.
Pedig a nemzet nem szűkült össze attól, hogy a politikai tábor összezsugorodott. A nemzet sokkal nagyobb.
Azt kérdezni, hogy egy döntés növeli-e Magyarország kiszolgáltatottságát, fontos.
Azt kijelenteni, hogy a másik oldal küldetése a gyarmatosítás, már nehezen bizonyítható állítás.
A szuverenitás nekem sem közömbös.
De a szuverenitás önmagában még nem mondja meg, mire használjuk a szabadságunkat.
Egy ember lehet önálló úgy, hogy közben csak maga körül forog.
És egy nemzet is.
Szerintem a következő kérdés éppen ez: mihez kezdünk magunkkal, ha nem más mondja meg?
Mit adunk?
Miben vagyunk jók?
Kiknek lesz jobb attól, hogy mi helyesen végezzük a dolgunkat?
Ehhez szerintem a jobb–bal felosztáson is tovább kell lépnünk. A nemzeti közép kettéhasadt. Fontos ezt észrevenni. Nyugtázni, hogy látjuk. Sokan, akik ugyanúgy szeretik ezt az országot, ugyanúgy fontosnak tartják a családot, a nemzetet és akár a hitet is, ezúttal a Tiszára szavaztak.
Nem lesznek attól kevésbé magyarok, hogy más következtetésre jutottak.
Deáki hang kellene most ide: méltóság és mértéktartás.
Úgy elmondani a saját igazamat, hogy közben nem írom ki a másik embert a nemzetből. Nem eltüntetni a különbséget, és újabb háborút hirdetni, hanem megérteni, hogyan jutottunk különböző válaszokra – megkeresni, mi az, ami mégis közös dolgunk.
Nem szítani a megosztottságot, hanem gyógyítani.
–
10. A kórust nem lehet egyetlen hangból összeállítani
Örültem, amikor térről, inkubátorról, új kezdeményezések támogatásáról beszélt a választás után.
Virágozzék minden virág élményem volt. Azt gondoltam, hogy helyesen érzi mi az időszerű feladat, és most talán megmutatkoznak olyan emberek, akiknek eddig nem volt helyük, beszorultak. Nem azért, mert gyengék voltak. Hanem mert nagyon erős volt az Ön hangja, amelyhez képest meg kellett volna szólalniuk.
Kötcse leborította az inkubátort, és eltaposta a virágokat.
Visszatért a megszokott Orbán Viktor, aki szerint: ez a helyzet értelmezése, ez a közös nyelv, ez a helyes irány, és ami ezt bontja, az káros.
Értem, hogy nyerni akar. Az is lehet, hogy mindenben igaza van, nem vagyok politikus.
De hogyan így lesznek így új hajtások?
Hogyan derül ki, ha valamiben épp valaki más lát tisztábban?
Hogyan lesz közös a felismerés?
A kórusnak nem az a lényege, hogy sok ember ugyanazt mondja, amit a szólista. Attól még nem lesz több hang, hogy több a mikrofon.
Saját hangú emberek kellenek.
Akik nem azért maradnak, mert függnek vagy félnek Öntől, hanem mert látnak egy közös ügyet. Akiknek lehet saját feladatuk, saját tekintélyük, saját elképzelésük. És akik akkor is maradhatnak, amikor valamiben ellentmondanak.
Nem vezető nélküli világ mellett érvelek. Ellenkezőleg.
A fa sem létezhet törzs nélkül.
De a törzs az igazságba gyökereket eresztő stabilitás, akire támaszkodni lehet – és nem akarja minden levélnek megszabni, hogyan érzékelik a fényt.
Támaszt. Összeköt. Éltet.
Erről beszélek, amikor a fenti evolúciós modellben az ötödik „harcos” korszak, tehát az Ön eddigi állapota után következő hatodik „pásztor” működést próbálom bemutatni. Nem eltűnésről. Nem erőtlenségről. Hanem arról, hogy a vezető egyre kevésbé csinál maga bármit, és egyre inkább mások működését teszi lehetővé.
Szólistából karmester.
Számomra ezt jelentené az Ön esetében a továbblépés. Megújulást. Újjászületést. Nem ugyanazt erősebben, hanem ugyanazt az ügyet más szerepből szolgálni. A harcos működésbe való visszatérés helyett.
És igen, tudom, hogy a karmester is vezet.
De nem ad ki hangot.
A csendjéből, a Nagyobbhoz kapcsolódva, a zene eszményi változatára figyelve rendezi a szólamokat. Teloszt ad és tart.
–
11. Helyes-e megvárni, amíg az ország újra betegként érkezik?
Beszéde végén arról szól, hogy készen kell állni, amikor az emberek újra orvoshoz jönnek.
Értem a képet.
De addig mi történik?
A nemzet tagjaként én nem páciens reméltem lenni, akihez esetileg van csak az orvos-vezetőnek köze. Hanem szövetséges és társ.
Ön nem változik. Mondja. Tapasztalatom párkapcsolatok világában, hogy aki csak kivárni akarja, amíg elég nagy a szeretőben a csalódás ahhoz, hogy újra őt válasszák, ahhoz bár talán visszajön a házastársa, de tartós és jó kapcsolat akkor tud csak születni, hogy az őszinte, felelősséget vállaló, nem mindent a kommunikációra hárító beszélgetés elkezdődik. Kapcsolatokat nem lehet megszerelni. De újjászületni tudnak. Így.
Amivel nem azt mondom, hogy nem nyerhet várakozással. Nyerhet. De nem megúszás-e? Minek a megúszása? Mi lenne bátrabb és egyenesebb? És mit lehet addig is csinálni, a várakozás helyett.
Egy gyermek kilenc hónap. Ön ötöt adott a megújulásnak.
Éppen, hogy szólni kezdek még csak a hangok, és a sokszínűség támogatása helyett máris egységbe fegyelmezi őket.
Egy mozgalom nem Pallas Athéné. Tudja ezt, csinálta: nem készen születik. Ahogy a vezető sem azonnal király, hanem eleinte még lovag csak mindneki egy asztal körül.
Életképes szervezetek kibontakozása időigényes folyamat, ami olyan közegben megy csak, amelyekben nem ugyanazt kell gondolni mindenről, és lehet egymásra számítani akkor is, ha egyes témákban mást gondolunk.
A „csak a Fidesz” most nem segíti ezt.
Nem lehet a fides, hűség a legelső érték – a veritas, igazság meg kell előzze azt.
Az Ön hallgatását és nem menekülésnek láttam, mint sokan, hanem bölcsességnek.
Az Ön hallgatása most ára szerintem annak, hogy egyszer másmilyen közéletünk lehessen.
Óriási ereje van a szavának. De ha a bizalmat kizárólag a vezető személyében teremtjük mindig csak újra, abból nem lesz közösség. A vezető egyre erősebb lesz. Nyerhet is. De egyedül marad.
Ahogy ez szellemi-lelki értelemben talán Önnel is történt.
A jó kormányzáshoz erős közösség kell. Amit a Kronoszt legyőző Zeusz példája most jól mutat.
–
12. Lehet, hogy újra győz. Én mégis többet remélek Öntől.
Nem tudom, ki nyer 2030-ban.
Nem tudom, mire lesz képes a mostani kormány. És azt sem, hogy Ön mivé alakítja a következő éveit.
Azt viszont fontosnak érzem kimondani: a visszatérése esetleges sikere nem bizonyítja a megújulás megtörténtét.
Lehet újra győzni a régi működéssel.
Csak akkor a régi működés korlátait is újra magunkkal visszük.
Aminek egy újabb 2026 lesz az eredménye.
A három hegy megközelítés lényege nem az, hogy emberek homlokára számokat írjak. Hanem, hogy megtaláljuk: miért akad az emberi akarat – mi az a következő lépés, amit már nem lehet nagyobb erővel helyettesíteni.
Tíz éves segítői tapasztalatom, hogy magával, és egy nagyobb, számára már időszerű igazsággal nem néz szembe az, aki ugyanúgy kezdi elölről ugyanazt.
Néha az embernek nem jobban kell csinálnia. Hanem el kell engednie, hogy mindennek rajta keresztül kelljen megtörténnie. Ismerem ezt saját tapasztalatból is.
Nem kisebb feladat.
Hanem nagyobb.
Nem arról beszélek, hogy tűnjön el. Azt sem mondom, hogy tagadjon meg mindent, amit épített.
Azt remélem, hogy elég fontos Önnek a nemzet ahhoz, hogy az Ön által felépített világon túl: a világképén változtasson érte.
Hogy a közös ügyhöz hívjon, ne a kész válaszai mögé.
Hogy helyet adjon olyanoknak, akik nem az Ön ismétlései.
Hogy megmutassa: a tekintélyét nem csak az növeli, ha újra minden Ön köré rendeződik. Hanem az is, ha Önre támaszkodva mások sikeresen meg tudnak állni.
Talán ez volna most a győzelem.
Nem az utolsó szó.
Hanem, hogy már nem kell mindig az Öné legyen.
–
+1 – Részes Magyarország.
Saját elképzelésemet is leírom ide. Hogy ne csak az legyen olvasható, mit kérdezek, hanem az is, hogy miben hiszek, és min dolgozom.
Részes Magyarország.
Ez a neve a nemzetképnek, amelyben a magyarság nem önmagában áll, hanem egy nála nagyobb egészben találja meg a helyét és vállalja fel a feladatát.
Szerintem nem az a nagy kérdés most, hogy mi marad meg nekünk a minket gyarmatosítani akaró ellenségekkel szemben, hanem hogy mit tudunk-dolgunk hozzátenni a világhoz magyarként? Egyénként a közösségeinkhez, közösségként a településhez és a nemzethez, nemzetként Európához. A magyarság egy nagyobb egészbe kapcsolódva, Európa a Nagyobb akaratba simulva lehet szerintem sikeres, tehát boldog.
Isten–haza–család. Még mindig.
A három hegy fejlődési rendszerének lényege, hogy az ember először sikert keres, aztán boldogságot, végül az értelmét annak, hogy itt van. A harmadik hegyen többé nem elég, hogy nekem jó. Azt keresem, mire való, amit kaptam. Hol van szükség a tehetségemre, a tapasztalatomra, arra, amit megtanultam?
Ezt nevezem részességnek. Nem feloldódom a közösségben, hanem megtalálom benne a saját, hasznos helyemet. Nem lemondok az önállóságomról, hanem kezdek vele valamit, aminek rajtam túl is van értelme. Ami szerintem most a nemzet nagy kérdése is.
Mire használjuk magunkat? Miben számíthat ránk a világ? Miért maradjunk meg?
Ha csak magunkért, az számomra kevés.
Ha csak magunkra akarjuk a talentumainkat használni, nem vagyunk érdemesek rájuk.
Azt gondolom, hogy ezt nem tudja egyetlen ember most megválaszolni. Mert a kórus válasza ez, amihez a hangunkat és a helyünket kell egyénileg megtalálni, mielőtt a közös hangzat zendül. Amihez jól kell először legyünk. Nem vagyunk még elég jól mi, magyarok. A közös munka feltétele az egyéni tisztánlátás, a személyes hely. A tanár, a vállalkozó, a háziasszony, a művész. Mindenki a maga helyén vállal felelősséget, tehát vezet, miközben ugyanannak vagyunk részei, ugyanazt követjük mind.
Fraktál.
A modern embert a tékozló fiú útján látom, a radikális önközpontúság idealista-liberális túlzásán áthaladva talál meg minket a Célunk, ami az élet végső értelmét adja. A három hegy témája ez.
És ebben látom a magyarság egyik lehetséges hozzájárulását is. Hogy amit felelősséggel, közösségben, a Nagyobbal élő kapcsolatban a saját életünkben valóságosan csinálunk – tehát: ahogy mi, magyarok élünk és kapcsolódunk, az más nemzeteknek példa lehet.
Nem elfoglalni kell szerintem Európát. Hanem példát lehet adni.
A magam helyén ezen dolgozom.
Nagyon messze van. És még kevesen vagyunk.
De valahol el kell kezdeni.
A részesség lényege számomra nem az, hogy mi lesz velünk, hanem hogy mi az én dolgom abban, amivé együtt mi lehetünk.
Jó munkát kívánok!
Önnek, mindannyiunknak.
Joós István
joosistvan.com
p.s.
Értem, hogy kívülállóként könnyen beszélek. Nem vagyok politikus, nem vezetek országot, nem kell egyszerre embereket, intézményeket, szövetségeket és érdekeket egyben tartanom. Azt is értem, hogy a politikus nem mondhat el mindig mindent akkor és úgy, ahogy egy kívülálló megteheti.
Bibó ír a hamis realistákról és a túlfeszült lényeglátókról. A jó vezetéshez szerinte egyszerre kell gyakorlati realizmus és lényeglátás. Tudom, hogy tűnhet idealista bekiabálásnak ez az írás. Talán az.
De vannak szerintem fordulópontok, amikor az igazság kimondása fontos, amit kívül álló „bolondok” tudnak a hatalom belsőbb körei számára katalizálni. Reménykedem ebben.
Nem feltétlenül a világnak kell mindent bevallani. De magunknak igen. És minél szélesebb körrel meg tudjuk utána osztani, annál jobb lesz a közösségeinknek. Ez a tapasztalatom.
–
Ha érdekelnek ilyen témák: a Fehér Nyúl csatorna erről szól, hetente teszek ki elemzéseket az ábra alapján.
Ha pedig személyesen is beszélgetnél minderről: a következő nyilvános találkozónk szeptember 24, csütörtök este 6. Részletek és ingyenes regisztráció itt.