Igen, tudom, hogy anyáknapja van, Hála és Boldogság minden édesanyának, de most mégsem eről írok. Pontosabban igen. Erről, de másképp. Ugyanis – érdekes egybeesés – a munka ünnepe is ma van, és a Munka és az élet összefüggésére szeretnék rámutatni, Tovább
Börtön lehet velem élni, írta valaki tegnap, és igen. Az. Amint nekem a saját életem is, az, börtön, ha onnan nézem, hogy bizonyos dolgokat márpedig nem teszek, gondolok, mondok. Valóságos börtön. Ha azonban onnan nézem, hogy Tovább
Indulat VAN. Ahol szenvedély van, ott indulat IS van, Lelkesedés, Ügy, Hivatás, Szerelem indulat nélkül nincsen – NE félj az indulattól tehát, mert szükségszerű, és érték. Hanem a mérték, tehát a kontroll FONTOS. Az indulat a kapcsolódás akadásának jele, mindig, amit Tovább
Sok érdekeset mondott Jézus az utolsó vacsorán, és egy méltatlanul ritkán vizsgált mondata szúrt ma reggel szemet. Már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme. Hoppá. Az meg ki? Pilátus katonái érkeznek hamarosan, kézenfekvő gondolat, hogy nyilván róla van itt szó, azonban Jézus szavakat szükségszerűen pontosan használt, nyilvánvalóan, és akkor miért így mondja… Pilátus aligha a világ fejedelme valóban, még a császár sem nevezhető annak. Hmm. A pusztabeli „incidens” jut erről eszembe, ahol végtelennek tűnő, de csak földi hatalommal bíró harmadik személy szerepel, ördög meghatározással, akit Jézus Sátán néven szólít. Fontos ez – nekem legalábbis – amihez, ha Gábriel által tolmácsolt örömhír esetét, és a feltámadás körül szerepet játszó angyalokat is hozzávesszük, akkor muszáj addig a logikus következtetésig eljutni, hogy a földön túli világ nem egyszerűen csak nem három személyből áll, hanem népes, sőt konkrét, egymástól eltérő személyekkel népes, hiszen nem csak azonosítójuk, de nevük van – Gábriel, Mihály, Sátán – és ezen a világon belül hierarchia működik, aminek értelmében egymás fölött hatalmuk van, vagy nincsen. Szép ez. Hogy Sátán tehát konkrét személy, aki Gabrielhez vagy Mihályhoz nagyon hasonlónak tűnik, kivéve hogy önközpontúságba csábít. Ha pedig ebbe csábít, akkor számára a fő érték nyilván ez, tehát a Jézusi élet kontrasztjában bukottnak méltán nevezhető, akinek hatalma ebből kifolyólag CSAKIS az önközpontúság mérge által van. Hogy mindez miért érdekes? Nyilván hogy ne az önközpontúságot válaszd, alap, de ezen felül számomra ma egészen elképesztően fontos a világunkon túli teremtésben a sokadalom és a hierarchia. Ugyanis ez reményt ad, logikus, racionális, értelemmel elérhető reményt, hogy Isten és közöttem esetleg annyira sokan is lehetnek, hogy ez a hierarchia hozzám is el(le)ér, azaz ezen a hierarchikus, tehát – mint bármely hierarchia esetén – lépésről lépésre bejárható úton én is elindulhatok, és bár ésszel ma fel nem fogható számú stáció után, Istenhez így közelebb, sőt hozzá el juthatok. Hmm. Bizonyosságom van ebben. Mély, mély nyugalommal tudom, holy tökéletesedés a feladatom, hogy a földi élet ennek bölcsődéje, sőt talán anyaméh csak, ahonnan HA az emberi értelem ismételt válságok által a kapcsolódás és szolgálat útjára kiemelkedve rátalál akkor valódi, örök, Istenbe tartó életre tényleg születik. Így érzem. Teljesen megrendíthetetlenül erősen, Sátán csábítását kibíró mértékben érzem így, tehát abszolút nem érdekel, hogy más erről mit gondol, számomra megszámlálhatatlan számú lépés, tehát fokozat, tehát beavatási szint, tehát korszak vár, engem-Téged-mindenkit, aminek a földi élet, az itt megélhető szintek előszobája csak, és amiben másoknak segíteni – a lehetőséget megérteni, sőt megérezni, az ajtót megtalálni, az Úton elindulni – minden erőmmel én itt ezért próbálok. Hmm. Az önfelvállalás országának mondtam a küldetésem eddig, de nem. Mert Van Tovább. Küldetésem az Isten országába vezető út bemutatása és kövezése, hogy minél többek számára, minél könnyebben legyen járható. Hmm. Útépítő vagyok. Tehát. Útépítő és társasutazás-szervező, aki a prospektusokról is gondoskodik… :-)
–
Az utolsó vacsorán mondott beszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen! Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme. Rajtam ugyan nincs hatalma; hogy azonban megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát: úgy cselekszem, amint az Atya meghagyta nekem.”
Jn 14,27-31a
Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában. A lényeg. Mármint persze, hogy a szeressétek egymást! Amint én szerettelek Titeket a lényeg, de annyiból mégis ez, hogy innen tudható bizonyosan, hogy „elég jól” csinálom-e. Ha Isten megdicsőít magában, akkor igen. Hogy mi az, hogy magában? Isten minden, ami van, és minden, ami nincs. A „magában” tehát ez, azaz a világ, IS, a „magában megdicsőít” pedig világi dicsőség. Is. Világi és világon túli. Dicsőség. Sőt. Belső és világi és világon túli. Mert végül dicsőség is csak egy Van, univerzális, ami egyaránt van kívül, belül és mindezeken túl. Nos? Dicsőnek érzed-e magad? Ha nem – mint ahogy én például nem, mármint pillanatokra csak, tehát nem igazán, dicsőbbnek, mint valaha, de mégsem Igazán – akkor Van tovább. Hogy miben? Dicsőítésben, ami nem egyszerűen Isten közvetlen imádata – az az Imádat – hanem a dicsőítés aktív cselekvés: tehát mások szeretete. Hogy a „helyes” mértéke ennek mi? Nagyon egyszerű. Ahogy Jézus szerette az embereket. Hajrá! Dicső az, aki dicsőít. Aki dicsőít bizonyosan dicső. Aki dicső, bizonyosan dicsőít, tehát magának dicsőséget nem vágyik.
–
Abban az időben: Amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Jn 13,31-33a.34-35
Minden hivatásgyakorló ember pásztor, tehát tanár és vezető, mert minden igaz, őszintén felvállalt, lelkesen gyakorolt hivatás közösséget szül, még ha egyedül vág is valaki bele. Szükségszerűen. Idővel bizonyosan. Amiben a fontos szerintem, hogy tehát egy ponton túl bármely hivatásban csakis úgy haladhat az ember tovább, hogy Tovább
Mi szükség volt erre? Nyilvánvalóan megbotránkoztató kép, miért kellett ezt így mondania, amikor másképp is mondhatta volna? Hmm. Több dolog is eszembe jut. Egyrészt, hogy a kenyérszaporítás után vagyunk, ami nyilvánvalóan talált a csoda-várók álmaiba bele, tehát Tovább
Az emberek valóban csodákra figyelnek csak, egészen döbbenetesen változatlan ez, hogy a tömegek alap igénye a cirkusz, sőt lehetőleg: a lehetetlen, az érthetetlen, a mágia. Hmm. Érdekes kérdés tehát, hogy Tovább
Olykor belefutok nagyon erőszakos emberekbe. Egyre gyakrabban. Mintha a nyugalom növekedésével arányban ez automatikus lenne, hogy mások Jönnek, Magyaráznak, Harcolnak, Akarnak. No nem tudatosan, legkevésbé sem – épp nem – hanem Tovább