Köszönöm ezt a nyolc évet, Joós Dóra! Hogy vad lelkem csapongásainak ellensúlya voltál, hogy ki tudtad várni, míg legalább valamelyest megszelídülök, hogy elbírod a belőlem még kitüremkedő részeket máig – köszönöm a Hited, a Bölcsességed, az Erőd, hogy kincseid nekem adod, Angika!

Küldetésetek van, menjetek békével!

Kedvenc mondtaim egyike ez, régebb óta már, de csak mostanában értettem meg, hogy nem két külön tagmondatból áll, hanem ez egy állítás.

Békém csakis akkor van, amikor a küldetésemben járok – nem jól végzem a dolgomat, mikor békém nincsen.

Ezt tanultam. Veled. Az elmúlt évek nagy témája a mi életünkben: ez. Jó, hogy nem pusztítottuk el egymást a vad vizeken hánykolódva, amikor Te, a tőkesúly velem feszülni olykor feljöttél, és jó, hogy nem pusztított el minket a Jóisten tengereinek háborgása, amikor olykor túl nagy volt a szél és túl nagyok a hullámok, amiket én, felelőtlen kormányos csakazértis át akartam szelni.

Brutális hat év volt. Kemény. Munka. Lassabb és nehezebb sokkal, mint valaha gondoltam volna. Lassabb és nehezebb és több, sokkal több alázatot követelő, mint ezen a fenti képen – mint valaha gondoltam volna.

Szelíd vagyok és alázatos szívű.

Egy másik kedvenc mondat. Soká gondoltam két külön állításnak ezt is. De nem az. Ez sem.

Alázattal arányban tudok szelíd lenni – mikor nem vagyok szelíd, akkor arroganciában vagyok.

Amennyire nem veszem magam már olyan komolyan, annyira működik az élet, a munka, a szolgálat, sőt a közösség és a cég is. Brutálisan nehéz. Sötét éjszaka közepén hogyan ne vegye magát a magányos gyertya komolyan. Különösen, mikor szél is támad éppen. És mégsem szabad.

Majdnem rámentünk, Kincsem.

Kicsi hijja volt, többszörösen immár, anyagiak, egészség, baleset, kimerültség – és még mindig penge élen táncolunk, mert még mostanában billen át bennem, hogy tényleg nem rajtam múlik. Hogy nem az én dolgom. Hogy nem vehetem ennyire komolyan, nem akarhatalom. Hogy az élet játék, csakis játékként megy jól – köszönöm, hogy emlékeztetsz mindig erre, hogy az ember játszik, vagy öl.

Életem újabb legnehezebb korszaka volt. Van.

Érzem, hogy változom, tisztább pillanataimban pontosan látom, honnan és hova, és azt is értem, hogy miért – és mégsem tudok tudatosan tenni semmit. Nem menne Nélküled, és látom, hogy micsoda óriási árat fizetsz. Az életedet. Olykor nem értem, hogy hogy nem álltunk fejre. Amikor gondolkozom ezen. Amikor nem gondolkozom, akkor értem. Amikor nem gondolkozom: átölel a Jóisten.

Szeressétek egymást!

A legkedvesebb mondat. Régebben hozzámondtam, hogy “amint én szerettelek Titeket”, de egy ideje úgy érzem, hogy az idős Jánosnak igaza volt. Elég ennyi, veszélyes a több. Mert irány bár lehet Ő, de olyan végtelenül messze van, hogy nyomaszt-frusztrál-bénít, ha magam hasonlítom. El kellet fogadjam, hogy

úgy szeretni én nem tudok. Egyre jobban: igen. Úgy: nem.

Köszönöm Uram, hogy küldted Angélát nekem, és bírja velem!

Köszönöm, hogy van Küldetésem.
Köszönöm, hogy vannak Társaim.
Köszönöm, hogy haladunk Együtt.

Köszönöm, hogy Anna érkezett!

Hálával,
István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!