Szeretett Mind!
Tökéletlen vagyok. Nagyon fontos megértésem és alapállásom ez, régebb óta már, olyannyira, hogy a Férfi Műhelyben e héttől be is mondjuk. István vagyok, tökéletlen. Aminek másrészt a párja, hogy sok éve vagyok bátor.
Tökéletlenségem adottság. Onnan tudom, hogy nem tudom az életemet magam rendesen irányítani: nem tudok jó döntéseket hozni. Én. Hanem helyettem bennem szunnyadó késztetések, vágyak, hajlamok, függések hoznak döntéseket – vagy legalábbis így volt, amíg azt képzeletem, hogy ÉN tudok dönteni. Nem tudok.
Arra jöttem rá, hogy én nem dönteni tudok, hanem figyelni.
És ebben egyre jobb is lehetek: ahogy a figyelmet gyakorlom egyre jobb vagyok benne.
Érdekes felfedezésem, hogy ahogy a figyelmet gyakorlom az az élményem, hogy érdemes figyelnem, mert Van bennem Valaki belül, aki Tudja, minden helyzetben, mindig, minden témában, hogy mit is kellene tegyek. Mindig. És ha figyelnem sikerül, akkor hallgatni is tudok rá, mert annyira nyilvánvaló, hogy muszáj. Magam miatt és a szeretetteim miatt – és főleg, mert tudom, hogy Igaz, amit súg.
A figyelemmel kapcsolatos élményem, hogy bátorság kell hozzá, tehát rajtam múlik. De ez sem igaz. Mert azt is megfigyeltem, hogy hiába figyelek, ha egyedül vagyok – egyedül nem tudok bátor lenni. Pontosabban: egyedül csak halálközei helyzetben tudok bátor lenni, mert akkor nyilvánvaló, hogy az életet kell válasszam. De a működő élet mindennapokból áll, és hogy a mindennapokban folyamatosan bátor tudjak lenni (és ezzel elkerüljem a halogatásból fakadó nagy kilengéseket), ahhoz közösségre, támasztékra, segítségre, másokra van szükségem.
Jó munkát!
István
p.s.
Másképp ugyanez: “Azt láttam meg, hogy: (1) a lényem közepén űr tátong, és ezért vagyok a vágyaimnak kiszolgáltatva; (2) a bennem tátongó űr, így hívom: Isten helye; (3) mindig is ott volt, csak én nem vettem észre, mert magammal voltam efoglalva; (4) helyesen csakis Vele tölthetem be.“
Öröm, ha megosztod!