Nehéz a kilencvenkilenc között állva nem irigykedni arra az egyre, akit megtalálva ünnepelnek épp, keveset foglalkozunk a tékozló fiú testvéreivel. Akik jók. A kilencvenkilenc. Jók és unalmasak. Eseménytelen, hétköznapi élet, munka, család, szolgálat, hol ebben az öröm, pláne ahhoz képest, hogy micsoda ünneplést rendeznek ennek az egynek, aki pedig engem is csábított, hogy menjek, legyek szabad, tehát engedetlen, sőt rossz, vele, de én ellenálltam és maradtam, hősiesen legyőztem a csábítás szirén hangjait, nem volt könnyű, az orrom előtt rúgta a karám ajtaját ki, nehéz volt, a csudába is, és erre mégis őt ünneplik, aki elhagyott, mondhatni elárult minket, a dolgát és a közösségét, a könnyebb utat, a vágyait választva, züllött, herdált, csak kényszerből tért vissza, csak megtalálták, és mégis jobban van örülve neki, mint nekem valaha. Nehéz. Igenis irigy vagyok.
Másrészt, talán mégsem egészen pontos így.
Mert ha igazán őszinte vagyok, mentem volna szívesen vele, lettem volna én is fekete, de nem volt bátorságom. Ez az Igaz. Hogy nem mertem. Tehát mégsem úgy van, hogy az övé a könnyebb út lett volna, nekem nem, én nem mertem azt választani, pedig hívott, pedig segített volna, pedig mehettem volna vele. Először. Aztán másodszor az öröm. Ma, igen, neki örülünk, holnap már nem fogunk, és tegnap és tegnapelőtt sok aggodalmat okozott. Hmm. Ha az elmúlt évek öröm átlagát nézzük, akkor mégsem igaz, hogy neki örültek volna jobban, mert nekem minden nap örültek, minden áldott nap, tudom, látom, tettük a dolgunkat, és a gazda a szemét rajtunk elégedetten legeltette, abszolút megvan az érzés, nem is öröm a pontos neve, hanem, igen, szeretet. Minden áldott nap szeretve voltam, vagyok, a helyemen, itt, minden áldott nap éreztem is, és bár tudom, hogy az elveszett bárány ugyanígy szeretve volt ebben az időben, Tudom, én, de
Ő maga aligha érezte így, és ez szörnyű lehetett.
Neki. Elképzelni is nehéz számomra. Ezt. Hogy ne legyek szeretve, hogy ne érezzem, hogy kétséget tapasztaljak ebben, magamban, borzasztó lehetőség, talán pontosan ezért sem mentem vele. Hmm. Jó, hogy nem mentem. Sőt. Jó, hogy ma Neki örülünk, sokat szenvedett, amiről bár ő tehet, hogy maga magát a szabadság ábrándja mögé rejtőző önközpontúság okán a helyéről, ez által a közösségből, ez által a szeretet tapasztalásából kiszakította, de én vele együttérzek, kívánom, hogy megnyugtassa a mai ünneplés, hogy napokig tartson, mert egészen biztosan van benne még bizonytalanság, egészen biztosan rászorul. Csudába is. Hálás vagyok. Neki, magamnak, a nagyobbnak. Ezért a mai élményért, a gondolatmenetért, hogy az irigységet magamban így rajtakaptam, hogy szeretett mivoltomra ez által, az Ő segítségével most rácsodálkoztam. Hála a dolgomért. Hála és Dicsőség. Isten hozott Testvérem!
–
A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,1-5. 10. 12-14
Öröm, ha megosztod!
