Mi a legnagyobb dilemmám, kérdezték tőlem a minap – ide írom a választ.
Leginkább a kapcsolódás, hogy hogyan tudnék jobban kapcsolódni… másokkal és a világgal. Én tudom magamat jobban bekapcsolni (és mit kell hozzá tegyek, amit még nem teszek – hol nem vagyok elég alázatos-szelíd-kitartó, vagy épp határozott-hangos), vagy van olyan ember valahol, aki erre jobban képes… aki látja az értéket, ami általam érkezik, és azt másoknak meg tudja mutatni, aki a jó borra cégért tesz.
Egy Szabó Péternek, egy Vona Gábornak, egy G. Fodor Gábornak (ennek a Böszörményi-Nagynak), de egy Orbán Balázsnak és Orbán Viktornak, a magyar püspöki karnak, sőt Tony Robbins, Jordan Peterson, Joe Rogan, Lex Fridman vagy Peter Thiel / Chamath Palihapatiya jellegű karaktereknek, a Y Combinatornak (ezek közül legalább néhánynak) látnia kellene, hogy szükségük van rám, amit adni tudok – hogy részt kell abban vegyenek (vagy akár át kell tőlem vegyék), amit a videók a könyvek és Humania által építeni törekszem. Hogy tiszta legyen az Út, és legyen jó Támogatás. Személyes, férfi és női csoportok, és online támogatás hozzájuk, hogy az emberek az életükben felelősséget vállalva együtt gyorsulva fejlődjenek. “Nemzeti Családszolgálat” néven egyszer ehhez már állami támogatást is reméltem…
Az élményem, hogy nem látszom. Nem eléggé. Ahhoz képest nem (alig), hogy már több mint tíz éve beszélek. Mintha lenne egy üveg fal, amin nem jutok át. Soká gondoltam, hogy a nagy követőtábor lesz a kulcs, akkor vesznek majd észre. De nem tudom növeszteni, évek óta már. Ezért minden mást próbálok (közéleti podcast, angol videók, új könyv, meglévő fordítása, csoport mozgalom, amerikai startup), talán túlzottan szóródom is, mert annyi módon próbálkozom egyidőben.
Aztán lehet, hogy csak türelmetlen vagyok, és ugródeszkaként, lustaságból, halogatásként vágyom ezeket a kapcsolódásokat, mint külső katalizátorok, hogy ÉN többekhez jussak és ÉN sikeresebb legyek. És hogy a munkát megússzam. Abszolút lehet. Hogy nem érdemlem. Nem hiszem, de ettől még lehet – még mindig lehet.
Meg az is lehet, hogy az organikus út Az Út, és csinálni kell, és kitartani, és ez idő. És kész. Nem gondolkodni ilyen dolgokon. Egyáltalán. Csak megtenni, amit ma tudok… amivel a kihívás, hogy a fenti helyzet miatt minden pillanatban sok lehetőség van, hogy a következő órában hova tegyem az energiám, min dolgozom. Hinnem kell abban, amit csinálok. Hogy most EZ, aminek értelme-időszerűsége van, és amíg áttörésben reménykedem: megzavar. A remény megzavar. Hogy bennem valahol valaki a remélt áttöréshez méri és osztályozza a tetteimet, és nem csak megteszem, amit épp tudok.
Meg az is lehet, hogy egyáltalán nem kell több emberhez eljussak. Hanem csak tennem kell a dolgomat. Örülni, hogy nem haltam meg két évvel ezelőtt, csoda, hogy élek – és megengedni, hogy a lényeg, hogy elmondtam-leírtam, amit tudok, és e köré rendszereket építeni (1) nem dolgom, (2) évszázadok munkája, (3) nem is kell.
Eszembe jut néha, hogy ha Jézus ma élne, vajon hányan követnék YouTube-on… Tudom, hogy nem vagyok Jézus. És azt is, hogy fölösleges ez a kérdés.
Öröm, ha megosztod!