Ősz van, a nyár elmúlt, a levelek hullanak, és ezzel együtt az ember lelkében is enyészik, ami idejétmúlt, mégsem kell, mégsem igaz. Magamtól engedem el. Részben. Részben ágak is törnek, amikhez ragaszkodtam volna még, évekig akár, és aki az ágait nem engedi annak a Continue Reading
Utolsó hely. Utolsó hely, utolsó hely, utolsó hely. Folyamatosan, gyakran, időről időre jó emlékezetessem magam, hogy Continue Reading
Mersz-e sírni? Legkomolyabban kérdezem. Mersz sírni, vagy csak halmozod magadban a feszültséget, és robbansz olykor a világba. Utóbbit NEM fogják érteni. Continue Reading
a szerelem magában kevés, a szeretet az időt is megengedi.
Az ember az Istent – a nagyobbat, az értelmet, a magyarázatot – soká keresi, míg aztán a válság völgyeiben szeme felnyílik végül, és ekkor meglátja, a világban találja meg. DE kapcsolódni vele csakis Continue Reading
Másokat kell küldj. Magad helyett. Muszáj. Idővel muszáj. És ők nem fogják tudni az igényt, hiányt, szükségét úgy kiszolgálni, ahogy Te. Mégis muszáj. Másokat küldj. Magad helyett. Az élet útján az ember egy nap eléri a pontot, ahol Continue Reading
Tüzet gyújtani vad, félelmetes, nehéz – magától értetődő, automatikus, elkerülhetetlen. Ameddig nincs, ha már van. Az ember ha maga lángban áll, akkor szükségszerűen gyújt is. Aki nem gyújt, nem lángol. MAGA nem lángol. Nem lelkes. Mert… Continue Reading
A tudás felelősség. Az értés. Az átlátás. És a nagyobb tudás nagyobb felelősség, ami magyarul azt jelenti, hogy egymással kapcsolódni eszerint, és csakis eszerint tudunk. Bölcs ember számára ez: Continue Reading
Október 23. van, és… nahát… erre nem is figyeltem eddig még így fel: a farizeusok (tehát a magukat igaznak pozicionáló hazugok) kovásza valóban a képmutatás, ami összetartja, sőt felfújja és összetartja őket. Korunk népbetegsége. Ez. Farizeusok, tehát Continue Reading