Huhú, de félelmetes, ez, most, újra, amikor ráérek épp gondolkodni rajta… Ismét sikerült meztelenre vetkőzzek ország világ előtt ezzel a befektetői felhívással, elképesztően félelmetes, szinte halál közeli élmény, ami egyben a leglelkesítőbb is az utóbbi időben. Mintha szükségem lenne rá időről időre, a félelemre – és valóban így is van. Mélyebbre nézve, a dinamika lényege, hogy nem biztos, hogy sikerül. Hanem bizonytalan. Szükségem van erre. Korábban gyorshajtás adta, aztán a flört, nők leszólítása, majd az írás is soká ilyen volt, kinevetnek vagy sem, aztán a projektek indítása, és most ez. Szükségem van rá, hogy szembenézzek a félelemmel, időről időre, és legyőzzem.
Ilyenkor érzem, hogy élek.
Hmm. Élni igazán csakis kockázatot vállalva lehet, a biztonság az élet ellensége. Halál ugrás… milyen kifejező szókapcsolat. Nem halálos ugrás jelent, hanem halálos kockázatot jelentő ugrást, ami egyben – lényege ez – a félelmet átugró ugrás. Amilyen az első lépés is volt egykor, gyermekként, a járókát elengedni, majd a szüleim kezeit, majd a családot, majd az iskolát, és így tovább – az ember aki elég kockázatot mer vállalni megtanul járni. Ugrások egyre ritkábbak, mert egyre otthonosabb a bizonytalanság, mint az élet része, halált megvető elrugaszkodás helyett már járásnak mondjuk, ahol a bizonytalanság mindennapok velejárója, a lépéshez szükséges billegés csak. Kellene legyen. De emberek tömegeinél nem így van. Hanem járókába, a szüleik kezeibe kapaszkodnak, a párjuk fején állnak sokan, biztoságot erőszakkal követelve.
Engedd a járókát EL!
Szép ebben, hogy végül csak az első pillanat nehéz, utána gyakorlatilag félelemmentes, mert az igazi, a teljes súllyal való elköteleződés után a visszalépés lehetősége nincs többé meg, mert lehetetlen, már csak a minden erőmmel megyek vagy seggreesek marad. Mint a síző, a fekete pálya tetején, az elrugaszkodás után – ott is ezt szeretem. Hogy gondolkodni nincsen idő, hanem a mindent bele van csak, vagy a bukás, és ami nem mindent bele – amint gondolkodni kezdek, – az bukás lesz. Persze bénázni is lehet, oldalazva lépkedni a pályán, de az annyira nyilvánvalóan idő- és energiapocsékolás. Nem ezért jöttem. A visszafordulás lehetőségét elhagyó lépés után annyira szépen folyik minden, ha a kockázat elég nagy, hogy az eszemet kiüsse.
Szükségem van a félelemre, mint az íjnak, hogy legyen, ami kifeszítse.
Nahát. A céltáblát, a fókuszt így találom meg… Szinte ugrom a céltábla közepébe, amint eléggé félek. “Automatikusan”. És kész. Hogy a fenőttkor fontosabb döntései nem olyan egyszerűek mint a sízés, mert másokat is érint? Naná. Pontosan EZ a lényeg. Megyek, és lehet velem jönni. Akik jönnek: a Mi, egy egészen új világ, ahol a csúszás idejére részes vagy, és részes is maradsz. Élj, ugrj, lendülj – félni persze, hogy van mitől, de bátran nagylevegőt venni így is érdemes. Mert a félelmemmel birkózva egyre jobban vagyok. Egyre erősebb leszek. A világon az egyik legértékesebb érzés a félelem. Egyrészt irányt mutat, másrészt a félelmet legyőzve leszünk emberek. Hmm. A ne féljetek jelentése átlagemberek nyelvére fordítva, amilyen én is vagyok: félj nyugodtan, én is felek, de aztán nagylevegőt véve a bátor tett annál katartikusabb: tégy valami őrültséget!
(Közben újabb résztvevő érkezett. Ha más nem jön is rendben vagyunk, de azért van még hely. Már csak két nap.)
Öröm, ha megosztod!
