Utolsó hely. Utolsó hely, utolsó hely, utolsó hely. Folyamatosan, gyakran, időről időre jó emlékezetessem magam, hogy az utolsó hely az enyém, hogy muszáj az legyen. És nem mert majd feljebb ültetnek. Nem. Hanem mert csak innen látom a többieket. Másképp nem tudom ellátni a küldetésem, a munkám, a funkcióm – másképp nem lehetek boldog. Magányra ítéli magát, aki előre ül. Magányra ítéli magát, és melhal.

*

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”

Lk 14,1.7-11

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!