Egy ideje figyelem, érdekes téma, hogy ki tud kihozni az sodromból, tehát az egyensúlyból. Nem senki. Fontos ez. Hogy olykor felháborodom – mégpedig azzal arányban, amennyire a másikat tartom, amennyire nekem ő az életem részeként fontos, amennyire vele kapcsolatban reményeim, tehát felé elvárásaim vannak – viszont sok minden lepereg már rólam, ami régebben sértődést okozott volna. Hogy miért? Nem mert tudatos munkával megszerettem az ellenségeimet. Legkevésbé sem. Hanem mert addig utáltam őket, amíg bele nem fáradtam. Tapasztalatom, hogy hiába értettem, hogy lehetne a másik orcámat is odatartani, amikor a vörös köd leszállt nem tudtam dönteni erről, viszont ahogy elmúlt sokszor megbántam a dühömet. A magány miatt, amit okozott. Nekem. Hogy épp a hozzám legközelebb, vagy közeledésben levő emberekkel rombolom a kapcsolatomat – nyilván, hiszen feléjük vannak reményeim, tehát elvárásaim, idegenek soha nem tudtak úgy felbőszíteni, mint ismerősök – és ennek hatására az önsajnálatból kizökkenve idővel figyelni kezdtem, és amint ide eljutottam automatikusan engedtem az egészet el, bocsátottam meg, mert az emberek azonnal látszanak, amint nem a saját sérelmeimmel foglalkozom, hogy mit miért csinálnak, tehát azonnal érzek is együtt, mert sosem bántani akar, hanem ő nincs épp jól, látom, neki van baja, és ezzel arányban egyre jobban együtt is érzek, és ennek az eredménye, hogy újabban általában automatikusan tartom a másik arcomat is. No nem mindig. Olykor kibillenek, vagy szembesíteni akarok, mert úgy érzem, tőlem időszerű neki egy pofon, és olyankor nem. De többnyire igen. Időnként kimondottan jó érzés is boxzsáknak lenni. Mintha törlesztenék ezzel… mert annyit utáltam agyatlanul másokat.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a tartalom, és támogatni szeretnéd a munkát! Bővebb info ITT.