Egy ideje figyelem, érdekes téma, hogy ki tud kihozni az sodromból, tehát az egyensúlyból. Nem senki. Fontos ez. Hogy olykor felháborodom – mégpedig azzal arányban, amennyire a másikat tartom, amennyire nekem ő az életem részeként fontos, amennyire vele kapcsolatban reményeim, tehát felé elvárásaim vannak – viszont sok minden lepereg már rólam, ami régebben sértődést okozott volna. Hogy miért? Nem mert tudatos munkával megszerettem az ellenségeimet. Legkevésbé sem. Hanem mert addig utáltam őket, amíg bele nem fáradtam. Tapasztalatom, hogy hiába értettem, hogy lehetne a másik orcámat is odatartani, amikor a vörös köd leszállt nem tudtam dönteni erről, viszont ahogy elmúlt sokszor megbántam a dühömet. A magány miatt, amit okozott. Nekem. Hogy épp a hozzám legközelebb, vagy közeledésben levő emberekkel rombolom a kapcsolatomat – nyilván, hiszen feléjük vannak reményeim, tehát elvárásaim, idegenek soha nem tudtak úgy felbőszíteni, mint ismerősök – és ennek hatására az önsajnálatból kizökkenve idővel figyelni kezdtem, és amint ide eljutottam automatikusan engedtem az egészet el, bocsátottam meg, mert az emberek azonnal látszanak, amint nem a saját sérelmeimmel foglalkozom, hogy mit miért csinálnak, tehát azonnal érzek is együtt, mert sosem bántani akar, hanem ő nincs épp jól, látom, neki van baja, és ezzel arányban egyre jobban együtt is érzek, és ennek az eredménye, hogy újabban általában automatikusan tartom a másik arcomat is. No nem mindig. Olykor kibillenek, vagy szembesíteni akarok, mert úgy érzem, tőlem időszerű neki egy pofon, és olyankor nem. De többnyire igen. Időnként kimondottan jó érzés is boxzsáknak lenni. Mintha törlesztenék ezzel… mert annyit utáltam agyatlanul másokat.

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”

Lk 6,27-38

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!