Tudni kevés, hanem cselekedni is kell, mely kettő között a halogatás feneketlen völgye csábít. Csábít és bele is esünk, hosszabb vagy rövidebb időre, aminek szenvedés az eredménye. Tudni kevés, sőt veszélyes, csakhogy az emberi úton haladva idővel megtanultunk érezve látni, és innentől elkerülhetetlenül tudunk is. A jövőt. Amit gyermekként még nem. Gyermekként akartunk csak, tudás nélkül, vak arroganciával, és ami akkor így jó volt, most szelídebb, bölcsebb – halogatóbb. Mert a vak hit ideje elmúlt. Hanem helyette tudás, látás, kínlódás van és… felelősség érzet. A saját szenvedésem soká bírom, de amit másoknak okozok már nem. Az egy nagy különbség végül, hogy már vannak mások, akik rám támaszkodnak, “rajtam múlnak”, tehát tovább nem hallgathatok. Hmm. A legnagyobb emberi dráma a magány. Ha senki nem támaszkodik, ha senki számít, Rád. Elsüllyed, aki nincsen kikért éljen – másokra figyelj, ha eleged a kínlódásból, most azonnal! A tettek figyelem következménye. Míg a félelem önközpontúság csak, annak okozata, hogy magammal foglalkozom. Boldogok, akiknek van családja.

*

Jézus egyszer egy házban tanított, amikor odajöttek anyja és rokonai, de a tömeg miatt nem tudtak bejutni hozzá. Ekkor jelentették neki: „Anyád és rokonaid kint állnak, és látni akarnak.” Ő azonban így válaszolt: „Az én anyám és rokonaim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és tettekre is váltják!”

Lk 8,19-21

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!