Érdekes a bizonyosság abban, hogy az ember elhamvad. A nyugalom. Végül. Ebben. Hogy minél inkább a dolgát teszi egy ember, annál nyugodtabb abban, hogy a fény végül felmészti a gyertyát, aki vagyok – annál kevésbé akar örökké élni. Megrázóan értelmetlen a földi örök élet számomra. Hogy emberek itt ragadni vágynak, az előszobában, hogy a halál kicselezése az egyik legrégebbi törekvés, amiért akár mások életét áldozni is hajlandók voltak sokan. Továbbá, hogy ez az érzés mennyire nem átadható szavakkal. Hanem viszont rávezetni tudunk, nem erre a gondoltara, hanem a nyugodtabb, teljesebb életvitelre tudjuk egymást rávezetni, tettek példája és szavak ereje által. Mind példák vagyunk. Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők. Mindenki. Folyamatosan. Akár tetszik ez Neked, akár nem. Valakinek mindenki példa, ami szerintem a legfontosabb tény azok közül, amiket nem méltányolunk. Mégpedig nem csak mások miatt. Hanem mert magam is jobban törekszem, nehezebben gyengülök el ennek tudatában. Nos? Te kinek vagy példa? Hogyan lehetnél a legjobb hatás az ő életükben? … NE nyomasszon! Nem tökéletességben pózolásra van szükség, mert azt azonnal látja mindenki át, akinek szeme már van, aki már hallgat az érzéseire, hanem egy őszinte, tehát emberi, tehát esendő élet elég. Több.

*

Abban az időben Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Ti Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. De nekem nincs szükségem emberi tanúskodásra. Csak azért mondom ezt, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt ő, ti azonban csak ideig-óráig akartatok fénysugarában gyönyörködni. Olyan tanúságom van, amely felülmúlja Jánosét: tetteim, amelyeknek teljesítését rám bízta az Atya. Maguk a tettek, amelyeket végbeviszek, tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött engem.”

Jn 5,33-36

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!