Nagycsütörtök az utolsó vacsora estéje. Együtt. Közösségben. És olyan nagyon egyszerű a megrázó lényeget elkerülni, még ha nyugtázza is magában az ember a lábmosás tényét, még ha meg is érint a példa ereje, olyan nagyon könnyű “olykor”-ként értelmezni ezt, vagy a meghívottak érdemes mivoltával azonosulni csak, hogy tehát én is az asztal körül ülök, könnyű a kivételezettség élményénél megmaradni, hogy lám, én már tartok itt, olvasom, értem, pedig nemrég még hallani sem akartam róla, és mégis, immár, igen, az asztalánál ülök, még ha évezredek távlatában is, milyen nagyszerű vagyok. Remek. Egyrészt. Másrészt gyakorlod-e a lábmosást – és ha igen, most jön a lényeg: gondolkodtál-e azon, hogy mitől döcög?

Hoppá…

Honnan tudom, igaz? Onnan, hogy nekem is gyakran döcög, és fontos felismerésem, hogy ez egyoldalúan nem megy. Hanem fontos, hogy mosva legyen a lábam, és ezt NEHÉZ elfogadni. Amint Péter reakciója mutatja. Engeded-e, hogy magadnál nagyobbnak – jobbnak – tűnő ember Veled időt töltsön, Neked segítsen, Téged szolgáljon? Muszáj. Ugyanis valóban csakis így lehet egymáshoz közünk, hogy egymás lábát mossuk, valódi közösség csakis így, szolgálat által alakul, amihez azonban, engedni KELL előbb, hogy más nekem mossa, mert tenni csak ezután, erre támaszkodva, erre építve, ebből erőt merítve tudjuk. Hmm. Kitartóan szolgálni csak az tud, aki szeretet, tehát szolgálat láncban áll – akit tehát más szolgál. Nos?

Szolgálsz-e? Téged ki?

Alapvető kérdés, és valódi közössége, tehát valódi hasznosulása, tehát valódi boldogsága csakis annak van, aki erre válaszolni tud. Sőt. Aki erre konkrét nevekkel tud felelni – nők esetében adni víz helyett olaj a mód, több név helyett egy férfi a helyes” válasz – egyensúlya csakis annak van. Mindkettő kell tehát. Akitől fogadod, ahova Adod. Mármint, ha működő életet akarsz. Mindegy hol kezded. Szabad fogadni előbb, hogy Neked más mossa, résztvevőként, míg a mosáshoz belülről feszülő bőséged megosztásának kényszere által jutsz, vagy adsz, adsz, adsz, vezetsz, míg szűkösségedben már fogadnod is muszáj. Mindegy. IS végül a Rend. Mert egyik nélkül a másikra nem lesz erőd,

tartozni és támasztani egyaránt szükséglet.

Jó tehát – értsd: működőképes – az, ha mindkettő megvan, ahol nekem mossák, akire én támaszkodom, és ahol én másoknak mosok. Szép ez nagyon. Hogy Jézus kezdte, és azóta adjuk, tovább, az Ő nevében, mert igazán mosni, tehát igazán adni csakis az Ő nevében lehet. Magunkat. És valóban semmi más nem eredeztet valódi kapcsolódást, tehát közösséget, csakis a szolgálat. Akiket szolgálsz – szelidítesz, mondaná a róka – akiknek tehát a lábát – nem fejét, sem kezét, nemi szervek végképp legkevésbé, hanem a legalantasabbat, ahol a lábakat – ápolod, mikor erre szükség mutatkozik, ott nyersz közösséget. Nincsen egyéb mód. Nos? Kit/kiket szolgálsz – és megvan-e, ahol Téged szolgálnak? Muszáj. Mindkettő. Vállald tehát, engedd, TEDD!

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Jn 13,1-15

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!