Valami őseredeti zsigeri ellenállást érzek gyakran a helyzetekben, amikor hitre lenne pedig szükségem. Félelem, kétség, visszarettenés – különösen, ha nem azonnali a döntés szükségessége, amit úgy is szoktam mondani, hogy az egy nagy gond az, ha van időm gondolkodni, “okoskodás a tett halála”. Kényelem a másik faktor, tartalékok, biztonság, tehát az időhúzás lehetősége, hogy a döntést kiváltó helyzet és a döntés tényleges szükségessége között van időm a fejembe visszavonulni. No és ezért, hogy akár “vámosok” és “utcanők” is előrébb lehetnek nálunk, mert nekik nincsen. Objektív tartalékok hiánya vagy szubjektív szégyen okán, másképp mondva: az alap kitettségük, az alap szenvedés-szintjük, a “megváltás” iránti alap igényük magasabb sokkal, tehát hajlamosabbak hinni, kevésbé érnek rá halogatni. A jó hír, hogy az idő nem barátja a tétlenségnek, tehát a halogató egyre rosszabbul van, míg végül akár a vámos vagy az utcanő szintjére jut. Lelkiismeret (becstelenség) vagy anyagi környezet (kitettség) dolgában. De esetemben például mindkettő, az abszolút, az élet minden területén megnyilvánuló szenvedés kellett. Mindig van lejjebb. Meddig bírod, meddig tólod ki, meddig halogatsz még? Komolyan kérdezem. Nézz szét! Rendben, hogy Te még esteleg bírod, de hogy érinti a környezetedet, a szüleidet, a párodat, a gyermekeidet a halogatásod – mit okozol másoknak, mennyi fér még a képedre, mikor elég? 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István