Meleg van, nagyon, árnyék alig, víz ritka, a nyakam ég, a hátizsák messze túl nehéz, a talpam pedig szó szerint szétesőben. Hmm. Semmit nem adnak könnyen. Igaz. És ilyenkor szokott a dilemma jönni, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, munka, kapcsolat, barátság, bármi, tényleg Akarom-e, majd általában az iránykorrekció, vagy legalábbis pihenés, míg ezen merengek. Sokat pihentem az elmúlt években. Másrészt, igen, picit harcoltam is, de messze, messze tovább tartanék, ha nem állok meg minden döccenő után, minden emelkedő előtt, hanem megyek, bele, neki, tovább, amerre az Út visz, rendületlenül, hátra sem nézve. Acsuda. És persze, hogy van választás, mindig van, de megállni megalkuvás, megállni megfutamodás, lenne, volt mindig, mintha ebben a pici spanyol faluban letelepednék, pontosan olyan. Mégis állok pár hónapja. Ezért indultam el, kívül, a zarándoklatra, mert belül állok egy pár hónapja. Talán éve. Elakadtam, megszüntem megújulni, elkényelmesedtem, zseniálisat majdnem jóvá silányítottam, szövetségesek helyett kísérőkkel vettem magam körül, harc és juss helyett alamizsnáért énekelek, bátor roham helyett megmentőt remélek. Hmm-hmm. Amiben nem az éneklés a baj, persze, hiszen a trubadúr szabadidejében, imádság gyanánt énekel – de főállásban kardot forgat.

: )

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!