Attól féljetek, aki aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Hmm. Három a kérdés. Mi a pokol? Mit értünk taszítás alatt? Ki ez? Az elején kezdve, ítéletről már esett szó, hogy a szeretet nevében sem örök a kegyelem, hanem az ember magába zárkózva ténylegesen kiiratkozhat, végtelen türelem után ez tényként egykoron megállapíttatik, ami a személyiség, tehát az egyedi létezés vége. Pokol szerintem az idő, ami ezt megelőzi, tehát a fényen kívüli, az elsötétülő, a sötétben való létezés, amire az önmaga körül pörgő személyiség magát kárhoztatja. Ami a taszítás. Hogy az ember a lelkiismeretével ellentétesen, önzőn választ, újra és újra és újra. Ez a taszítás, más szavakkal a bűn. Hogy erre ki képes? A fentiekből világosan látszik, hogy nem külső hatalom, hanem épp a legbelső: én. Egyedül én vagyok képes magamat a teremtés rendjéből, tehát a kegyelemből kiszakítani, valóban lehetséges, azt nem választani, önkozpontú önzés, tehát a kapcsolódás, a nagyobb irányába emelkedő út megtagadása által. Megvallani vagy megtagadni – a földi élet lényege, és nincsen végül más, köztes lehetőség. Aki megvallja, hosszú útra indul, de egykor találkozni fog velük, Jézussal majd az Atyával, valóságosan, aki pedig nem, az ténylegesen pokolba taszítja magát, míg végül elkárhozik, mert megszűnik létezni.
–
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül! Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Mt 10,28-33
Öröm, ha megosztod!
