Parancs. Vitánk van ezzel, nekem magamnak is, régebb óta már, hogy én parancsot fogadjak, kinek képzeli bárki is magát, kérjen szépen, és majd én szabadon döntök, hogy teljesítem-e. Aztán ez egy ideje nem működik. Mármint az igen, hogy én döntök, naná, de fordítva, hogy én kedvesen kérek, úgy alig. Próbáltam. Nem teljesítik emberek. Nem mert rosszak, hanem mert nincsenek jól, tehát nem gondolnak bele, hogy miért kérem, hogy miért lenne helyes esetleg valóban úgy, ahogy kérem, talán nekik maguknak is jobb. Nem. Nem gondolnak bele, hanem “szabadon” döntenek, és figyelmen kívül hagyják a kérést. Így lett kötelező díja a tréningeknek, és így lett tagdíj ezen a blogon. Mert arra jutottam, hogy muszáj a helyzetet kiélezzem, felelősségem, hogy megteszem-e, hogy a kapcsolódás következő szintre emelkedését ez által segítsem. Még ha sok bizalmat is vesztek, nyilvánvalóan, hiszen kinek képzeli ez magát… Senkinek. Csak adom, amit tudok, nagy része változatlanul nyilvános és ingyenes, de egy szinten túl már nem megy így, mert túl sokan voltak, akik szívesen elfogadtak, sőt elvettek bármit, amit én adni épp tudtam. Nem az ő felelősségük. Épp ez a lényeg, hanem az enyém. Nyilvánosan szórva annyit adjon az ember, amennyit tud, és aztán tudjon arról dönteni, hogy a további közeledés, a még többet adás feltétele mi. Igy lett itt fizetőkapu, ami az utolsó bekezdést most is vágja majd, itt is, a bejegyzés legalul még folytatódik, de nem mutatom, pontosan ezért, hogy észrevedd, hogy dönthess a kapcsolatunkról, hogy kérsz-e, elfogadsz-e még. Szívesen adok. Másrészt hogy tartósan tudjak, ahhoz kapnom is kell, egyrészt, másrészt egészen komolyan érzem egy ideje azt is, hogy nem minden szól mindenkinek.

Hogy parancshoz ennek mi köze?

Nagyon is sok. Ugyanis erről kell végül döntsünk, igaz emberi kapcsolódások így születnek, hogy Döntünk arról, hogy honnan fogadunk, és oda áldozni is kezdünk. Muszáj. Tartozni csak az által tudok, hogy adok. Ha nem adok, akkor kívül maradok, kéregetőként gyűjtök morzsákat, örülök a odavetett cipóknak meg, de tartozni csakis úgy tudok, hogy részt veszek, adok magamból én is. Szép ez nagyon. Hogy bármilyen feltétel végül tulajdonképpen opcionális parancs. Mert arról a másik szabadon dönt, hogy be akar-e jönni, itt van-e dolga, de ha igen, akkor csakis így tud, kötelezően így, és másképp nem. Fontos ez. Vegyük észre, hogy végül minden emberi közösség parancsok mentén működik, vagy nem. A KRESZ parancs. Az adófizetés is. A munkakezdés időpontja, a strand nyitvatartása, a fagyi ára mind-mind parancs, bárhogy is idegengedünk a szótól, parancsok keretezik az életünket, teszik a környezetet érthetővé, ami által pedig a kapcsolódásokat számunkra lehetővé. Nagyon fontos ez. Hogy nincs, nem lehet együttműködés, ahol parancsok nincsenek. Káoszba fullad. Mózes, hozta, igen, a kőtáblákat, de nem maga miatt, hanem egy frissen kiszakadt nép állapota követelte azt meg, a káosz veszélye tette szükségessé, és ezért vannak a legtöbb nyugati ember számára tulajdonképpen máig érvényben. Hmm? Ugye.

Oda tartozom, ahol parancsot fogadok.

Ország, munkahely, hoppá, bizony, Család. Ha mindenhol máshol ez működik, akkor a családban sem lehet más. A tánc parancsuralmi rendszer, az kell legyen, különben orra bukunk. Felháborító? Talán. De másrészt tudom, hogy ÉRZED, hogy így van. Továbbá remélem azt is látod, hogy ahol parancsot fogadok ott alkotok is, jelenlétem, támasz, hit, bizalom, tanácsok által, gyermek a nőt, nő a férfit, férfi a vezetőt, vezető az ügyet. Követi, és közben formálja is. A szolgálat Alkotás, és így vagyunk mind teremtők, csakis így lehetünk, a Rendben benne állva, tehát, igen, parancsokat a magunk helyén adva ÉS követve. MIND követünk végül. Ezért a legfontosabb döntés, hogy kit követsz, avagy másképp: kinek a szava parancs Számodra, hova áldozol, kinek engedelmeskedsz. Magányba pusztul, aki senkinek. Záró gondolat…

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a régebbi tartalom, vagy támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.