Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. – ismered ezt az érzést? Amikor szívesen kapcsolódom valakivel, legbelül szinte türelmetlenül várom, hogy legközelebb mikor, holott állandóan “kellemetlenségem” származik belőle. De mégis. Ennek ellenére. Szóban vagy írásban, olykor akár tekintet vagy érintés által. Ismered? Bátorság kell hozzá. Kapcsolódni. Újra és újra az ilyen emberekkel. Mindenkinek vannak, ők, akik a határainkat feszegetik. Míg egy nap fejüket nem vesszük. Mindig van mire hivatkozni, ígéret, megélhetés, közvélekedés, de az mindegy, ÉN veszem a fejét, ÉN döntök úgy, hogy vele nem kapcsolódom többet. Másnap persze már bánom, de addigra késő, mert nyomatékkal adtam parancsba, hogy a kivégzést azonnal hajtsák végre. Saját alsóbb lélekrészeimnek, akik ennek megfelelő pontossággal azt kivitelezték is, tettek által, és bár a másikat valóban meg immár aligha öljük, de mégis cselekszem, mondok valami olyat, hogy lehetetlen legyen visszakozzak. Nyilván sosem az, de szubjektív mégis, mert sokkal nagyobb részt kéne hozzá magamból, a vélekedéseimből, a félelmeimből, a büszkeségemből feladjak. Sokkal nagyobbat, mint ami a kivégzést okozta. Hmm. Sok levelet és/vagy hozzászólást kapok, ami így “végleges”, így “megmásíthatatlan”, az ölési szándék bennük az Indulatról ismerszik. Csoda másrészt, hogy aztán az idő, az elfalazottság okozta magány szenvedése, az elültetett mag miképp dolgozik mégis. A konkrét embert bár megöltük, de vagy érkeznek nagyon hasonlók, vagy saját életerőből áldozva támasztjuk a holtat fel. Saját lelkünk vele együtt megtagadott részét tehát. Mert lehet, hogy mégis igazsága van. Ami által ezen a ponton végképp megváltozunk, ami után pedig – nem kevésbé rémisztő – elválaszthatatlan Társakká leszünk, Helyünket immár elfoglalva, mert többé nem birkózunk a ténnyel, hogy valóságosan rászorulunk. Férfi a Nőre, Vezető a Bölcsre. 

Heródes Antipász király is értesült Jézus tetteiről, mert híre messze földön elterjedt. Azt gondolta, hogy Jézusnak azért van csodatevő ereje, mert Keresztelő János támadt fel benne a halálból. Voltak azonban, akik azt állították Jézusról, hogy ő Illés. Ismét mások azt hirdették, hogy próféta; olyan, mint egy a többi próféta közül. Ennek hallatára Heródes továbbra is azt gondolta magában: „Ő János, akinek fejét vétettem. Ő támadt fel a halálból.” Heródes volt ugyanis az, aki embereivel elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked”. Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is”. A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét”. Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését: „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.

Mk 6,14-29

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!