Túl sokat foglalkozunk egymással. Magunk helyett. Hogy Ő hol jár, Neki mije van, Vele mi lesz, hogyan kéne Szerintünk csinálja. Hiba. Hiba, mert valóban tökéletesen egyediek vagyunk, tehát tökéletesen összevethetetlenek. Még úgy is, hogy az Út hasonló. Mert bár Korszakok, igen, azonosíthatók, Vannak, de az Út ettől még marad egyedi, mindenkié, tehát TÖKÉLETESEN MINDEGY, hogy a másik hol jár. Pontosabban nem, mert tud segíteni ha előttem, és felelősségem segíteni, ha utánam. De ehelyett a Hát vele mi lesz? működik, tehát a hasonlítgatás, tehát az Ego, más néven a büszke önimádat, ami így épp a lényeget, a Kapcsolódást lehetetleníti el. Mert méricskélünk. Előttem jár, érzem, bár tagadom, de eszemben sincs ezt ma elismerni, tőle segítséget kérni, én aztán nem, sőt ellenkezőleg, márpedig bizonyítom neki, hogy mennyire senki hozzám képest, holnapra “lenyomom”. Mindig a bizonygató a kisebb. És hiába tudjuk, mégis bizonygatunk, folyamatosan. Aminek eredménye, hogy aki előrébb jár hiába tudja ezt, sőt azt is hiába tudja, hogy ettől nem jobb, de még azt is, hogy segíteni felelőssége: nem tud. Nem tud, mert a bizonygatás ellehetetleníti a segítséget. Mert nem tud kérni aki – nincs külső segítség amíg az ember bizonygat.

Pedig ANNYIT adhatnánk egymásnak.

De mi nem. Mert öröm helyett, hogy végre, talán van kitől segítséget kérni és fogadni, a sértett büszkeség kapcsol be, hogy te jóságos ég, lehet, hogy valaki valamiben nálam okosabb. Pedig nem. Hanem bölcsebb. A bölcsesség tapasztaláson, és nem okosságon múlik. Másrészt mivel a másik valóban bölcsebb, így rámhagyja. Mert járt ott, pontosan ismeri, okoskodott maga is a maga idejében sokat. Páldául én nagyon sokat. Ez az egész irogatás így kezdődött tíz évvel ezelőtt, a Randivonal fórumán, emil.sinclair néven máig fellelhető, aztán a LoveBox blogján a fenti képpel, éveken át. Szabad okoskodni. Fontos. És ugyanilyen fontos megvárni, amíg a másik kiokoskodta magát, míg önmaga körül forgó csodás intelligenciájának marva vágó pengéje a saját csontjáig leér, míg a magány FÁJni kezd, és akkor majd változtatni fog. Végül mindenki segítséget kér. Itt vagy ott. Mindegy. Fontos, hogy megengedjük egymásnak az időt, kinek-kinek egyedi, hogy meddig bírja a szenvedést, hogy hány hónap vagy év, míg a mélypontra leér. És akkor majd nyit. Akkor majd kapcsolódik. Akkor majd segítséget kér. Akkor majd követésre vált. Bizonyosan. De előbb semmiképp.

Amikor feltámadása után Jézus még együtt volt övéivel, Péter látta egyszer, hogy utána jön az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Az, aki a vacsorán odahajolt hozzá, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki téged elárul?” Ennek láttára Péter Jézushoz fordult: „Uram, hát ővele mi lesz?” Jézus így felelt: „Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el nem jövök, mit törődöl vele? Te csak kövess engem!” Így a tanítványok között elterjedt az a vélemény, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Jézus azonban nem azt mondta: „Nem hal meg”, hanem: „Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el nem jövök, mit törődöl vele?” Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz minderről, és ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. Jézus még sok mást is cselekedett. Ha egyenként mind megírnák, azt hiszem, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.

Jn 21,20-25

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!