Hogy vagy? Én rosszul. No nem nagyon és nem igazán, de mégis. Hónapok óta tisztul a kép, hogy tovább az új évben hogyan, és merre, korszakváltás előtt állok, ismét, és értem, és lelkesít nagyon, de közelebb lépve a cselekvés mégis nehéz, sőt alig megy, sőt… akad. A jövő. Mármint nem a jövő. Az nem. Hanem én akadok. Váratlan nehézség váratlan nehézség hátán, magamnak generált problémák, halogatás, kétoldali fáradtsággal tűzdelve. Ismered? Én szerencsére már igen. Évek óta élményem ilyenkor, hogy decemberben haladni mennyire képtelen vagyok. Hiába tudom a Dolgom. Hiába döntés. Hiába igaz. Nem megy. Amit őszig végeztem ilyenkor még kifut, most, a lendület visz, esszük a tavaszi vetés gyümölcseit, de az új évet megkezdeni, haladni nem tudok, bármennyire szeretnék is. Évek alatt tanultam, már ráismerek: nem én vagyok béna, hanem amit akarok nem időszerű. Most. Még.

A szeretet ideje nem az akarásé.

Tér és bizalom, igen, hála, lezárás, elköszönés olajozott, de a Munka most nem. Lassúság, álmosság, fáradtság. Van. És lehet mégis erőltetni, mint például én az elmúlt hetekben, de hiába, mert az eredmény görcsölés csak, tehát akarás Akarat nélkül, mert az erő nincsen meg, épp az erő nincs, most, és az akarás erő nélkül vágyakozás és okoskodás, tehát önpusztítás csak. Más néven: önemésztés. Ami, igen, jó. Ilyenkor. Picit. Metszeni, rendezni, télen jó, de aztán fontos a magamat csapkodó fejszét időben elengedni, mert túlzás veszélye fenyeget – fák a lombjukat ősszel ledobják, igen, le kell dobják, de magad ki ne vágd! Nem kell. Sőt. Jó vagy. Jó vagy passzívan, ilyenkor ez a Dolog, nyugalom, önreflexió, bárhogy is kavarog a világ, bármit is “kéne” mások vagy akár magam szerint megcsinálni.

Megvan.

Tényleg, sőt ennyire a szeretet ünnepe az év-fordulás, hogy csakis a szeretet, tehát a hálával teli vissza és befele térés megy ilyenkor, és semmi más. Fontos ez. Tisztelettel magunkat eltemetni, karácsony előtt az idei én halála is meg kell ugyanis történjék, bizonyos értelemben, és el kell gyászolni, aki én idén voltam, advent alatt, muszáj, mert hely az újnak csakis így lesz, az utolsó napokban magam sírba is téve, hogy az új, a 2016-os én születhessen. Ez Van. Most. Rend-rakás ideje. Van. Most. Őszinte hála, őszinte lezárás, őszinte tisztázás és őszinte elköszönés ideje, ami alapozás a következő évre, tehát építkezni ilyenkor ezért NEM lehet. Mert az előre menekülés lenne. Nem. Hanem vissza és befelé indulj, kezeket rázni, ölelni, az idei év szereplőinek megköszönni: fontos. Ilyenkor. Karácsony a Kapcsolatok ideje. Ezért. Aminek tisztánlátás feltétele, és ehhez segít a sötétség, kívül, de belül is, a születő új fény háttere a sötét, amit megengednem, amiben évente újra merítkeznem muszáj, csak akkor léphetek a fényre, majd, hamarosan, akarás helyett előbb befelé és emberekhez fordulva,

három nap még az idei megvilágosodás.

Huhh. Csoda az írás, legjobb terápia évek óta már, ismét átbillent bennem, aminek át kellett, most, elengedtem, és innentől, érzem, könnyedség van: megérkeztem az Ünnepbe. Mágikus idő, mert mintha időn kívül, tehát az életem folyamán kívül lennék ilyenkor, amolyan rendezői szoba, fény, szeretet, derű a sötétség után. Továbbá: kreativitás, értsd: kapcsolat. Erő híján az akarás miután elakad, az így beálló derűs nyugodt békesség a kreativitás alapja. Kell hozzá. Amihez muszáj a válságon átmenni, hogy a fogékonyság e legmélyebb állapotába eljussak, zen, évek óta ismétlődik ez is. Szeretem. Az ide vezető napokat kevésbé, de az átállást már igen. Készen vagyok. Mától. Ünnep-ben. Elmúlt – végre – az akarás, most, írás közben, dejó, a dugó kinn, ezért is hosszú e bejegyzés most, de megvan. Túl sok “kell” feszített, túl sok “nem elég jó”, de most csak vagyok, készen. Sőt.

Várandósan.

Ami külön érdekes… Hogy tudom, hogy személyes megváltó születik napokon belül, nekem, bennem, valóságosan, hogy idén is megvilágosodom, ami alatt azt értem, hogy fontos részletek kerülnek hamarosan a helyükre, bennem, újra, ami a következő évhez még kell, áttörés még születik, valamilyen téren, hamarosan, jászolban talán, és ez nagyon-nagyon szép, csak elviselni nehéz. Nekem. Meg engem. Ilyenkor. Három nap már csak, de a neheze megvan, meríts ebből erőt, gyere ebben velem! Kitartás, Megcsináljuk, ígérem! Engedd csak… meg és el. A terhet. Nem sok van már hátra: nyugodj végre meg! Rend Van. Lásd, tudd, érezd, hogy Rend-ben vagyunk tehát, Mi, Rend-ben vagy, Te, bármi is feszít, hatalmadban áll továbblépni. Amihez nyugalom az alap. Sötétség, igen, akár belül is, kell, merülj kicsi alá, mint hívő a folyóba, picit meg kell benne halni, hogy az ember karácsonykor újjászülethessen. Bátorság! Igen. Csak engedd…

Isten hozott. :-)

Mária és József története kapcsán kezdtem ezt írni, mert jó a mások válságaihoz kapcsolódni. Ilyenkor. Nekem. Belérezni abba, hogy milyen elképesztően sötét lehetett nekik – belegondoltál már? –, jegyességben járnak, szeretik egymást, és közben gyermek fogan, micsoda válság, különösen akkoriban… Nagyon, nagyon kemény, és pontosan ezzel segít a saját vélt nehézségeimet perspektívába helyezni. Különösen a jó hír, mármint az eredmény fényében, hogy a meghaladhatlan Példa ilyen háttéren, ilyen módon, tehát nem egyszerűen váratlanul, de ellenkezés közepette érkezett. Szeretem a mélységet. Hogy minél nagyobb a sötétség, tehát az ember minél mélyebbre megy, annál nagyobb a felhajtóerő aztán. Valóban így van, tehát nyugodt vagyok, legbelül, a közelmúlt vad háborgásától immár távolodva nyújtom Hálával a kezem. Feléd is.

Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József, igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: „Velünk az Isten.” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala parancsolta neki.

Mt 1,18-24

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!