Nem tudom. A célomat, a funkciómat, a rendeltetésemet. Holott pedig tisztul, napról napra, folyamatosan, de mégsincs meg. Egy mondatként nincs. Ami kifejezne. Pontosabban van, mégis, de változásban. Van. Rövidül. Folyamatosan hagyok el belőle kifejezéseket. Jelzőket és tárgyakat, amitől egyrészt tisztul, a sok nem között a megmaradó rész az Igen, az Én, a Vagyok – de másrészt mégis gyakori benyomásom a céltalanság, hogy csak bolyongok az életben. Mert racionálisan nézve teljesen ez a helyzet, holott pedig a lényem egy másik része tudja, hogy mégsem. Izgalmas ez. Percekre és órákra ismerem már az érzést, hogy betöltöm a rendeltetésemet, Boldogság, Harmónia, Nyugalom, Erő, Egyértelműség, de az elmúlt évekre visszatekintve mégsem voltak hónapok, hetek, de még csak teljes napok sem, hogy végig úgy éreztem volna, hogy a Helyemen volnék, hogy tényleg tudnám a Célt. Nem tudom. És mégis. Visszatekintve az is jól látszik, hogy órákon, napokon, sőt heteken át dolgoztam, folyamatosan dolgozom rajta. Szép ez nagyon. Hogy folyamatosan dolgozom a rendeltetésemen, egyebet sem teszek, kivéve, amikor gondolkodom – és amikor pedig gondolkodom, akkor teljesen képtelen vagyok belátni, hogy annak, amit csinálok értelme lenne. Lenyűgöző, hogy mennyire szó szerint bénítom magam a Célomon való gondolkodással, és mennyire tökéletesen Helyemen vagyok, amikor csak Teszem, amit időszerűnek érzek épp. Csoda. Hogy mennyire nem kell tudjam, hogy mennyire elég, ha „csak” Teszem, mennyire elég vagyok, ha „csak” Vagyok. A Célom Vagyok. Amikor nem tudom. Csakis Akkor.
: )
Öröm, ha megosztod!
