Sokat írtam lelkesítő Ügyről és tehetség szerinti Helyről és közös Harcról és hasznosulást hozó szolgálatról, mint a boldogság útja, ami így is van, igen, de végül teljesen mindegy, mégis. Az egész. Mindegy. Mert Erő kell előbb. Az Irány csak másodsorban releváns, sőt, tulajdonképpen az Erő eredménye, hogy az ember túlfeszül, míg aztán egyszerűen kitör, mert ki KELL törjön, és akkor árad, tehát Lép, az éppen időszerű Iranyba. A Harcos Klub, az érkező konkrét férfiakkal való konkrét munka tanulsága ez most. Hogy az Irány, az Ügy, a Szolgálat, a Beleállás eredmény. Az Erő feszítő kenyszerének az eredménye. Az EgóZsoldos bukása után Vándorként töltekezem, tanulok, jógázom, sokat, de mégsem józan belátás által tudok továbblépni, egyáltalán, hanem csak akkor állok az irracionálisba bele, a félelmetesbe, ami mégis leginkább Vonz, amitől félek, de ami immár muszáj, menni, arra, Ügybe és Férfibe, csak akkor állok Bele, végül, amikor már eléggé feszít, tehát eléggé frusztrál, ami van, a jelen. Egy pillanattal sem korábban. Amihez tehát az

Erő kell előbb.

A feszítés. Ami Erő. A szenvedés. Hogy AKARJAK hasznosulni. Szubjektív élményem, hogy majd szét robbanok, mielőtt lépni tudnék, teljesen kibillent állapot, aminek a lépés épp a visszabillenés okán szükségszerű következménye. Mert eldőlök, pusztulok, szétesem, belahalok, ha nem lépek. Hmm. Sokat ostoroztam magam emiatt, hogy mit billegek még mindig, ennyi év és ennyi könyv és ennyi gyakorlás után, míg aztán pár éve megérkezett, hogy a járás egyszerűen csak ilyen. Része a billegés. Meg kell tehát engedjem, mert utána jön, következménye a kiegyensúlyozás, tehát a lépés. Érdekes ez. Hogy nincsen lépés billenés nélkül. Sokan érkeznek erőtlenül. Tenni kéne már valamit, változtatni, keresi, talán sejti is az Irányt, de nem Lép. A még nem szenvedsz eléggé állapotnak hívom. Mert saját tapasztalatom is, hogy csakis erő és erőtlenség szélsőségei fenyegetnek eléggé ahhoz hogy Lépjek, egyik és másik oldalú szélsőség, amik között, amiknek hatására a Lépések, tehát a változtatások történnek.

Zarándoklat.

Világos korszakok, világos zárás, és az új indul. Jól azonosítható, Nekem. Egy ideje. Amióta nem önostorozással fogadom. Tiszta, ismétlődő minta. Erő és túltöltekezés robban cselekvésbe, mert nem bírom már a tétlenséget, muszáj kezdjek magammal valamit, ami aztán a túlcsinálás másik szélsőségébe vezet, ahol ismét egzisztenciális fenyegetés a fennálló működési mód, végkimerülés határán változtatok, lassítok, kezdek mást vagy máshogy, nyugodtabb, csendesebb, befelé fordulóbb, passzívabb, töltekező időszak, majd aztán megint a feszülés, mert túlnyugszom, túltöltekezem, amiből aztán a Cselekvés új ciklusa indul. Hmm. Ki és be és ki és be, látszólag körforgás, de mégsem, mert folyamatos szintlépés van közben. Spirál. Így élem meg, ezt tapasztalom. Hogy a fejlődésemhez a két szélsőség nélkülözhetetlen. Tennem KELL, ami Lelkesít, muszáj, és ugyanilyen fontos, hogy lassítanom, sőt megállnom KELL, amikor a csinálás már Veszélyeztet. A váltakozó ciklusok eredménye pedig a járás, ami viszonylag folyamatos, mióta egyre jobban kezelem, tehát megengedem, sőt, korszakhatárként üdvözlöm a szélsőségeket, néha már futni is képes vagyok. Hát Te? Szenvedsz-e eléggé? Nyilván nem. Hiszen bizonyára volna min változtass, és nem engem olvasnál most, ha épp megtetted volna. : )

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!