Vannak helyzetek, a totális elakadás helyzetei, amikből tovább lépni, megújulni csak úgy, csak akkor tudok, ha NEM beszélem meg. Mármint azokkal nem, akikkel eddig. Fontos ez. Hogy akikkel eddig mindig megbeszéltem, ők a helyzet részei, és nem a megoldásé – ha velük megbeszélni megoldás lenne, akkor elakadva sem lennék. Nagyon fontos ez. Hogy a személyes elakadtság mindig a „támogató kapcsolatok” válsága is egyben. Kivétel nélkül mindig. A megújulás, a továbblépés pedig előre van, tehát új emberek irányába, amihez fontos ilyen helyzetekben nem megbeszélni azokkal akikkel eddig, hanem Lépni, tovább a semmibe, lendülni, egyedül, amit zuhanás követ, és ez félelmetes, persze, és fáj is, és magány, és olyan jó lenne megosztani, de nem szabad, mégsem, mert csakis így juthatok el az emelkedésig, ami a zuhanáson túl vár, és csodás új emberek, és megújuló kapcsolatok azokkal, akikkel még van dolgom a „régiek” közül, ha előbb megállom, hogy megbeszéljem a múlóban lévő korszak szereplőivel. Nehéz. Igen. De jó megérteni, megadni magam annak, hogy megoldás, a továbblépés addig nem követhezhet be, amíg a párkányon állva kapaszkodom, amíg visszafelé beszélgetek … a Lépés helyett … ami Előre Van … új emberek pedig biztosan jönnek, és a meglévő kapcsolatok is újjászületnek, bizonyosan, Ha Lépni Merek.
Öröm, ha megosztod!
