Hogy szorultságomban mindig segítséget kapok, régi tapasztalat már, a mai örömteli felismerés, hogy erre nekem mekkora hatalmas szükségem van. A segítségre, tehát a szorultságra IS. Elképesztő. Hogy áttörni kizárólag szorult helyzetben tudok, amikor többé nincsen gondolkodni idő, sem mód, hanem lépni-tenni kell, még ha tökéletlen is a döntés, tovább nem odázható. Olyankor lépek. Csakis olyankor lépek. Mikor a korábbi állapot egyensúlya végleg és visszavonhatatlanul elmúlt, mert megbillentem, én, vagy a talpam alatt a homok. Olyankor lépek. És amikor lépek, igaz vagyok, a lépés, az egyensúlyvesztett állapot, a gondolkodás-mentes szükségszerűség sajátossága ez, hogy bizonyosan a legjobb irányba indulok. Ismered? Biztos. Egy évtizeden át vádolt önpusztítással a környezetem, holott csak gyakoroltam ezt. És mára egész jól megy, értve ez alatt, hogy egyre kisebb billenésekre reagálok. Amit úgy is mondhatok, hogy sokkal hamarabb hagyom a gondolkodást abba, sokkal hamarabb kezdek figyelni, és így gyorsabban, tehát kisebb szenvedésből tanulva értek, mint tíz évvel ezelőtt, amikor még a pokol legaljára kellett minden kis döntéshez menjek. Nos? Ismered. Ne töprengjetek! Valóban. Csak. Ennyi. Ennyi és működik… ennyi és csak ez működik, másképp igaz döntésekre az ember nem képes. István az első vértanú volt annakidején. Megölték, pedig “csak” beszélt. Másrészt könnyen lehet, hogy túlzásba esett, hogy nem mérte eléggé fel, hogy mekkora lépés az időszerű, mekkora a MA megléphető, könnyen lehet, hogy a szerelem szenvedélye elragadta, hogy nem eléggé figyelt a környezetére, hogy nem “jól” szeretett. De minket ez ne tartson vissza. Mi bizonyosan a túl kicsi szerelem esete vagyunk, nekünk mindenképp a nagyobb bátorság az időszerű. Ne töprengj, sőt… lépj, ÉLJ, kockáztass!! 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha érdekel a régebbi tartalom, vagy támogatni szeretnéd a munkát. Bővebb info ITT.