Szeretet az új elv, kő helyett kenyér, felebarátot, mint önmagad, és olykor mintha a szemet szemért lenne mégis érvényben. Az atya, az autoritás, a nagyobb, a világ, sőt a társ és a gyermekek felé. Igazságot. Konkrét következmények, szépítés nélkül, amihez a mindennapokban nagyon sok erő és következetesség kell. Vagy megérteni, hogy ez a látszólagos keménység miért szeretet mégis, hogy a szeretet pontosan ezt követeli meg, hogy a helyes szeretet igaz kell legyen, hogy

az igazság nem játék.

Értve ez alatt, hogy nagyvonalúan szépíteni sem bölcs. Bármilyen jól is esne az másoknak. De nem. Mert a túlzás és a következményeknélküliség torzulást eredményez, minden emberi kapcsolatban, legyen az munka, férfi-nő vagy gyerekkel való viszony, nem azzal tesz az ember jót ha egyoldalúan eltúloz, megkímél, felépít. Ugyanis bár lehet, de a világ szembe fog jönni, saját tapasztalatom is, hogy lehet például “emberfölötti” önbizalommal az életbe küldeni gyermeket – szép vagy drágám, okos, legügyesebb a földön –, talán sikeres is lesz, egy ideig, míg végül a világ bizonyosan szembejön, mert az eltúlzott önbizalomból szükségszerűen eltúlzott tettek következnek, ha megússza: még nagyobb túlzás, majd újra, míg végül bizonyosan ráomlik az egész, összedől az élet, mert összedől az önkép, hisz hamis, amikor aztán sokkal mélyebbre zuhan a néhai gyermek, királyfi és királylány egyben fizeti a következményeket ilyenkor meg, és az ébredés ára hatalmas. Amekkora az álom, amekkora a túlzás volt. És értem, hogy ezt nyomja a világ, hogy a siker látszólagos titka az erős önkép, amihez a jó vagy, a neked jár, az akarás megerősítése kell, hogy a legjobbat próbálod adni, de ne túlozz mégsem el, mert nem egyszerűen csak “Isten előtt nem lehet”, de a világ előtt sem, sőt a túlzásban élő ember maga is pontosan sejti, hogy nem lehet ennyivel jobb, mint mások, mely okból szinte várja a bukást, mert legbelül tudja, hogy megérdemli, tehát a magába borult önbizalom ámokfutása után öngyilkos megváltásként erősíti azt, amikor megérkezik, és sokkal mélyebbre, sokkal több időre zuhan.

A boldogság kulcsa nem az önbizalom, hanem a kapcsolat.

Aminek NEM akarás a kulcsa, hanem épp ellenkezőleg, az akaráson, tehát az önközpontúságon való minél gyorsabb átjutás, aminek túloldala: részesség, követés, játék. Válságokon át jut az ember ide el, a kapcsolódás útját járjuk, mind, amin a túlzások nem gyorsítani segítenek, hanem akadályozzák az embert, mert a túlzás az adott korszak egó-céljának erőszakosabb üldözését, majd sokkal mélyebb válságot okoz, mint amekkora a játékosan haladók jussa. Fontos ez nagyon. Szülők, nők, emberek: NE szépítsetek!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Előfizetés?

Akkor ajánlom, ha tetszik a tartalom, és támogatni szeretnéd a munkát! Egyes írások csak Előfieztéssel látszanak.