Érdekes dolog a maggal, hogy átveszi a földet. Mármint nem úgy általában a Földet, hanem konkrétan a termőföldet, amibe az ember lelkében érkezik, amiben nő, ami soká nyilvánvalóan fontosabb, mint a mag, amíg a jövő reménysége még bontakozik csak. Egy ponton ez átfordul. A kép többé nem mag a földben, hanem föld a fa gyökérzete között. Legkomolyabb válság. Mert földnek ismerem magam. Mert egy évtizedet dolgoztam, hogy a kemény útfélből előbb köves, majd termő talaj legyek, hogy szekták és guruk és hamis tanok kórói ne tévesszenek meg, hogy tisztán tartsam, mint utóbb kiderült: alkalmasan felkészítésem a lelkemet. És aztán zsigeri ráismeréssel fogadtam a magot, amihez magam bizalommal nyitottam meg. És erre most tessék. Elveszek. A föld, a talaj, minden eddigi munkám alkalom “csak” a nagyobbnak, ami bennem gyökeret az én meghívásomra vert – átvesz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem félelmetes. A földnek. Nekem. Aki eddig voltam. Brutális. Az identitás meghal, a jó ötletek, logika, ráció, térvek, vágyak, stratégia végleg meghal itt és csak a Bizalom, kizárólag a Kapcsolat marad. Nos? Férfinak ügy, nőnek ügyben álló férfi. Oda kell adni az életet. Sőt. Nem is. Ez valóban magától történik. Az ember nem az életét adja oda, hanem az ellenállását, a régi önmagához való ragaszkodást engedi itt el, mert az ellehetetlenül, mert az új, amit évekkel ezelőtt befogadtam, a mag kinő engem. A egó sárkány vedlik, mert bennem a nagyobb kinőtte az eddigi identitás szűkös bőrét. Ami a végső kapu. Ahol az “én” a “mi”-be érkezik. Érkezne. Még ellenállok, még nehezítem. Pedig már értem. Szép ez nagyon, hogy teljesen mindegy én mit csinálok, eddig is magától nőtt, most is magától billen. Át. Hamarosan. És onnantól Mi lesz majd már csak. Már értem.

*

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Mk 4,26-34

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!