Évek óta izgalmas ez a rész számomra, ez a fél mondat, hogy áthaladt köztük és eltávozott. Miután előzőleg olyat mondott, amiről tudnia kellett, hogy nem értik majd, tehát megbotránkoznak. Mégis mondta, szembesült a következményekkel, majd a sok ellenséges indulat ellenére, a sarokba, sőt szakadék szélére szorított helyzet dacára is eltávozott. Régebben a Hogyan foglalkoztatott jobban, mostanában a Ténnyel is beérem. Kiváncsi volnék, de nem lényeges már, az élményem, hogy nem kell értsem, hanem csak tudni elég ezt. Nyugalmat, tehát erőt és bátorságot meríteni. Ebből. Hogy szabad, sőt helyes az egyenes őszinteség, olykor az orvos igenis vág, sőt töri, ami tévesen forrt össze, ami fáj, olykor FÁJ, tehát automatikusan haragszik a tudatlan beteg meg, akár betegek tömegei, de ez nem szabad visszatartson, mert ha az Alap helyes, ha valóban időszerű, tehát Igaz a cselekedet, ha ténylegesen összhangban van az Egy nagyobb Akarattal, ami a Szeretet, akkor az esetlegesen következő szorult helyzetben való segítség is bizonyos. Bízom. Bízom és mosolygok. Apró mivoltom hatalmas erején, mosolygok. Hmm. Elképesztő ez. Hogy minél kisebb vagyok, annál nagyobb. Minél kisebb rész, minél inkább elfogadom ezt, a Helyem, annál hatalmasabb, nagyon kemény ez, mindenhatóba tartó az Erő, mert része, alkotója, Gyermeke Vagyok. Mind-én-ható.

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.

Lk 4,16-30

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!