Huzamosabb ideje elgondolkodtató számomra, hogy hogyan lesz a kevésből sok. És megvan. Nem jöttem rá, dehogy, hanem csak valami számomra egészen újat, rám korábban egyáltalán nem jellemzőit kezdtem úgy tíz évvel ezelőtt csinálni… az addigi erőszakos kapni akarás helyett adni kezdtem. Nem megvilágosodás okán, ugyan, legkevésbé sem, hanem mert annyira magányos és frusztrált voltam, hogy valamit már csinálnom kellett végre. És működik. Az adás alapú élet varázslatosan működik, siker, társ, vállalkozás, folyamatos növekvés lett belőle, amiben egyre jobb vagyok, bár az átvitel picit még döcög. Kevesen akarják meghallani, hogy a boldogság igenis munka. Hanem az emberek kapni vágynak. Mikulást. Vágynak. Aki nagy szakállal és derűs jókedvvel teljesíti a kívánságaikat. És én ezt értem. De! Emberek…

Mikulás NINCSEN!

Hanem én vagyok és a másik ember van és a kapcsolat van. Köztem és más emberek között. Hogy mit adok és milyen módon adom. EZ van legigazabban, aminek másik neve: munka. Mert akkor, és csakis akkor működik, ha sikerül magamat meghaladjam, tehát legyőzzem. Ha az ember azt adja, amit legszívesebben ad, és úgy adja, ahogy a legbüszkébb rá, azt mások szeretik. Sőt. Egymásnak ajánlják és megveszik. Sőt segítséget hoznak, hogy ebben ők résztvennének, ami máig döbbentes csoda, hiszen tíz éve én csak egy átlagos “önző pöcs” voltam, aki saját mély frusztrált magányának kínjából menekülve felvállalni, tehát adni kezdte magát. Adni tehát megosztani. Megosztani tehát tördelni. Amim van. Hogy fogyasztható részletekben így odaadjam. Magam. Döbbenetes ez.

Amit az ember megoszt, az valóban több lesz.

Adj! A siker – és boldogság – egyedüli legjobb receptje, hogy Mikulás magad legyél, amihez képest a sikertréningek görcsös akarása a mindenség megerőszakolása csak, ideig-óráig talán működik, de aztán kamatostul hullik az emberre vissza. A megosztás ezzel szemben növeszt. Mesélem, mondom, tanusítom. Add, amit Lelkesít adj! Nem kimerültem tőle, és ki sem raboltak, és nem fogytam el, hanem épp ellenkezőleg, az emberek visszajönnek többért, és kedvesen keresik a módját, ahogy ők nekem viszonozhatnak. Társam, családom, működő vállalkozásom… életem lett. Sok éves, egy évtizedes akarás és rettegés után, amikor csak magamban ültem és féltem. Féltettem a kincseimet. És erre az derült ki, hogy azokat ellopni ha próbálják sem tudják, mert a kincseim az én tanúságom nélkül semmit nem érnek, a létem hitelesíti őket. Ami lenyűgöző nyugalmat ad. Hogy az adás működik, a bőség valóság, a modell helyes, olyannyira, hogy jelen bejegyzés végén nem egyszerűen csak ajánlom ezt, hanem hívlak is, ha esteleg lelkesít, hogy velünk együtt Adj, vezető kerestetik, várunk, gyere, segíts! 🙂 

*

Abban az időben Jézus a Galileai-tengerhez érkezett. Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá. Hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé tették őket. Valamennyiüket meggyógyította. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és magasztalta Izrael Istenét. Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen hazaküldeni őket, hogy ki ne dőljenek az úton.” A tanítványok erre megjegyezték: „De honnan szerzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget ellássunk?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét, és néhány apró halunk” – felelték. Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze.

Mt 15,29-37

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!