Péter nem ismeri meg a saját Vágyát; amikor mondják neki, azonnal elhiszi; gondolkodás nélkül ugrik utána… Érdekes ez. A többiek maradnak a hajón, és talán gyorsabban ki is érnek. Nem tudjuk. Az érdekes, hogy ennek ellenére mondja Jézus Pétert kősziklának. Holott látszólag “vak” és megfontolatlan. És mégis. Vagy talán pontosan ezért? Egészen elképesztő ez. Péter tehetsége a vak hit, amire szerintem mind hajlamosak vagyunk, amire legbelül tapasztalatom szerint mind Vágyunk, de ő Tenni is meri, pontosabban éppen ez az, hogy gondolkodás nélkül, spontán, automatikusan teszi. Vállalom, hogy vágyom ezt, és tudom, hogy Te is. Egyszerűen csak Hinni. Tehát odabízni magam. Tehát Tartozni. Hogy Jézushoz? Dehogy. Hanem egy Álomnak vágyom magam odabízni, amiről mindenkinek megvan a maga verziója, korszakosan változó sorban: siker, boldogság, tökéletesség, hasznosulás, közösség. Egy álomnak, ami időről időre fájdalmas halált hal, részben vagy egészben, majd új formában születik újjá, egy álomnak ami – zavarbaejtő ez – folyamatosan változik, de közben meg mégsem. Mert az Álom végül a teljes élet, csak az változik folyamatosan, hogy az ember ez alatt mit ért, mitől reméli ezt. 1. siker és megbecsülés, 2. lelki béke és világértés, 3. hely és hasznosulás, 4 társak és közösség, 5. részesség és szolgálat – ezt látom, ami egyben ami a korszakos út, az általam egológiának nevezett módszer lényege, hogy ezek folyamatosan változnak ugyan, de a Vágy közben azonos. Boldogok szeretnénk lenni. Egyik módon előbb, majd mikor nem megy a másikon, míg végül mind eljutunk ahhoz az alapálláshoz, ami végre helyes, tehát ahogy a Boldogság valóban lehetséges. Most értettem Pétert meg. Pontosabban Jézust, hogy miért az “oktalan” Pétert emelte a többiek közül vezetőnek ki. Pontosan ezért. Mert oktalan, azaz vak hitre képes, egészen egyszerűen csak mer a megérzései után lépni, menni, vízbeugrani akár, mindenféle töprengés vagy bizonyíték vagy bitosíték nélkül. Csudába is. Péter valóban példa. Nekem most az. Gondolkodni önkímélés, ha eltúlzod önpusztítás. Mersz-e ugrani?!

*

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.

Jn 21,1-14

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!