Messze túl komolyan veszem magam, az Út egyik nagy tanulsága, hogy tévedés, önbecsapás. Szabad, de felesleges. Hatékonyabb a Játék. Sokkal. A másik pedig, hogy nem veszem magam elég komolyan. :-) Évek teltek ezzel. Messze túlértékeltem a jelentőségemet, a döntéseim súlyát, a küldetésemet, az Ügyet és a Szerepemet benne, miközben egy ideje alig haladtam, mert a munkámat, a napi feladatokat viszont nem végeztem el. Persze. Összefügg. Önmagam jelentőségének eltúlzása félelmet, sőt, rettegést eredményezett. Mint sokan tudjátok is. Mert sokat hisztiztem erről, hogy “milyen nehéz”, hogy “milyen nagy”, hogy “nem tudom”. Fantasztikusan sok erő ment el erre. Hogy próbálom megérteni, átlátni, jól dönteni, “felelősségem teljes tudatában”. Hülyeség. Az egész hülyeség, és írtam már erről az elmúlt évben, de tapasztalni most más volt. Nagyon más. Az Út, a Séta. Tapasztaltam, amit elméletben tudtam csak, hogy valóban nem kell értsem, sem átlássam, jól döntenem pedig végképp nem kell. Egyáltalán. Hanem csak dönteni kell. Dönteni és Lépni. Egyiket a másik után, napról napra. És igen, persze, hogy nem mindegy, hogy merre. Másrészt, végül, mégis. Mindegy. Ugyanis az időszerűvel összhangban éppúgy haladhatok, mint az ellenkező irányba, a különbség csak annyi, hogy egyik esetben segítséget kapok, egyre többet, összejönnek a dolgok, sorozatos “szerencse”, míg a másikban akadályok, kihívások, válságok érkeznek, egyik a másik után. És ez mindegy. Azért mindegy, mert egyik esetben haladok, és egyre gyorsabban, míg a másik esetben is haladok, de egyre lassabban, majd egy ponton már állok, ami a válság mélypontja, és fáj, és egyre jobban, nagyon, míg végül megadom magam és irányt váltok, és onnantól az időszerűvel összhangban, egyre nagyobb összhangban haladok, ismét. Mely. Okból. Tehát. Mindegy. Csakis a változás számít, az új tapasztalás. Amennyivel a ma más mint a tegnap, vagy a tegnapelőtt, az pontosan mutatja, hogy “jó” vagy “rossz” irányban haladtam. Csakis ez mutatja. Azonban, ha nem haladok, akkor nincs változás, nincs ami mutassa. Tehát, ha nem döntők, ha nem változtatok, nem lépek, ha nem teszem ki magam a tapasztalásnak, akkor lassan tompluló szürkeség van, ahol nagyon nehéz, egyre nehezebb a jeleket azonosítani. Reménytelenség és magány. Pedig vannak, akkor is vannak, mindig vannak, sőt. Minden az. De ha a nézőpontom beszűkül, akkor semmit nem látok, nem láthatok a saját félelmemen, a rettegésben kívül. A fejemből nem látok ki. Olyankor. Szó szerint. És ilyenkor csakis a tapasztalás, az Új, bármilyen új tapasztalás segít. Teljesen mindegy az Irány. Lényegtelen. Hanem csakis a Lépés, a távolság nyerés számít, hogy ránézni tudjak, viszonyítani tudjak, a mozgás, a tapasztalás lényege, hogy általa távolság keletkezik a jelen és a múlt között.

A távolság mindig változás. A változás mindig távolság.

Nem haladok, ha nincs változás. Kell. Mindegy merre, a fentiek miatt, de kell. Bármerre. Kell. Olvasni a Jeleket, Bízni az Útban és beletenni, amit tudok. Napról napra. Ennyi a Dolgom. Bízni és Erőfeszíteni. Tehát megharcolni a harcot. Nem elméletben. NEM elméletben. Mennyi erő ment erre is el … mintha háborús szimulaciót játszottam volna, magammal, évekig. Hogy erre indulok, és akkor az lesz, és akkor majd ezt fogom lépni, ami után ez vagy az következik, esetleg amaz, és utána így és úgy, vagy emígy. Döbbenet. És ezzel szemben az Út annyira mást tanított. Hogy menni kell. Csak. Ennyi. MENNI. És a helyzetekkel akkor szembenézni, amikor adódnak, de addig: menni. Lépésről lépésre. Szabad álmodozni arról, hogy milyen lesz Santiagóban vagy az óceannál, de teljesen felesleges akkor, amikor még 1200 km van köztünk. Nagyon jó gyakorlat ez. A séta. Hogy bele kell tegyem az energiát a napba. Beleállni. Mert sehova nem jutok, az óceánhoz végképp nem, ha el sem indulok. Olyan sokat csináljuk ezt. Ülünk valahol, ahova érkezni egyszer régen még időszerű volt, de már rég tovább kellett volna menni, és mi csak ülünk, miközben minden pusztul, romlik, enyészik, esik szét. Szenvedünk és álmodozunk. Hogy milyen lesz megérkezni. Ópium. Mámor. Drog. Függés. Holott el sem indultunk. Semmit, egy lépést sem közeledtünk egész nap. Nagyon kemény ez. Hogy menni KELL. Folyamatosan. Minden áldott nap van min változtatni. Sőt. Elpocsékolt lehetőség minden egyes nap, ahol valamin nem változatok. Ez van. A meglelt igazság.

Bele kell tenni az erőt a napba. Minden napba. Mindig.

Nem eltúlozni, persze, mert a túl sok is visszaüt. Tehát nem erőlködni. Csak játékosan, kedvesen, természetesen. Az alábbiakat még az első felismerés döbbenetében, augusztus 11-én, jóval a lesérülésem előtt írtam: “Tényleg minden erom kell egy napi etaphoz, basszus, sosem csinaltam meg ilyet. Egy egy napnyit igen, fanatikusan, másfél embernyi munkát, de naprol napra, minden nap, folyamatosan meg sosem. Hmm. Ez az út lenyege szamamomra. Csudaba is. Es persze, hogy mindegy, hogy rajottem, a lenyeg a tapasztalas, meg vagy harminc napon at. Valoban megvaltozom ettol. Bizonyosan. Soha nem alltam semmibe tartosan bele, 40 napot, en, egyhuzamban, kitarto, minden ero bele munkaval meg soha nem toltottem … talan mert eleg jo volt minden anelkul is. Eleg jo. De nem igazan jo. Hmm. Es a rendszer a masik nagy tapasztalas. Tudod, mar egy ideje, hogy a rendszer fontos, de megis gyakran szetesik, szetesett az elmult evekben … pontosabban, sosem volt igazan, hiszen ha lett volna szetesni sem tudott volna. Itt azonban a rendszer kenyszer. Indulhatok f1 kor, mint az elso nap, de csak azert eltem tul, mert az istenek kegyelmebol felhos volt az ido, f10 is messze tul keso, ami a masodik nap vokt, ma reggel f8 mar jo, de meg nem az igazi. Ugyanis pusztito a nap. Jo hogy nyaron jottem. Nert ezt a negyven napot most csakis rendszerrel lehet megcsinalni. Tapasztalas, megint. Kell a rendszer. Indulas koran, eves, szieszta, iras, pihenes, tovabb, erkezes, iras, alvás … ez megy, és más nem megy. Csak ez megy. Rendszer vagy sehova nem jut az ember. Hmm. A Munkát tanulom itt, erre jöttem rá. Nekem nem a mélyülés a Camino kihívása, nem az ima, nem a magammal levés, hiszen épp egyebet sem teszek évek óta, hanem a Munka. Tehát a Gyaloglás. Beleállni teljes erővel és menni, küzdeni, egész nap, férfiként, míg az etapot teljesítem, bárhova is jutok, ez teljesen új tapasztalás nekem, mert az életem mindig is lehetőségek tömegeiből állt, ha mindent nem is hoztam ki magamból is ellehettem egész jól, mindig volt alternatív irány, vagy pihenő, vagy bocsánat, tehát nyomás alatt sem nagyon voltam soha … nem úgy itt … itt menni KELL … indulok is tehát, szieszta vége, irány Huesca.”

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!