Fa fejfát szeretnék. Temetőben bóklászva jöttem erre ma rá, farkasréti köztemető sorai között, és egy kis padra ültem most le, hogy meg is írjam, hogy tudhassa a világ. Érdekes időszaka az évnek az ősz, számomra minden évben, kínlódom, fáj, szakad, engedem, és aztán olyan furán megkönnyebbült, jóleső érzéssel szemlélem a leveleket magam körül és alatt,

korábbi minden büszkeségem a földön

szanaszét, meztelen a király, és hogy mennyire jól van ez így, mennyire lényegtelen minden ruha valójában. Csendes öröm állapota ez most, emberek, szokások, tárgyak és vágyak – hogy idén is sokmindent elengedtem. Miközben sok minden más, sok minden új pedig valóban belém épült. Be-lém. Valóságosan. A törzsembe bele. Lenyűgöző mindez, a fellélegzés, önmagam megrázva az erőm, hogy hogy várom a tavaszt, szinte türelmetlenül, és hogy ez mennyire nem én vagyok mégsem, hogy milyen jó, hogy még hónapok csendesen merevedve tisztázó nyugalma van kikeletig. Memento mori, értsd: emelékezz, ember, halandó vagy! Jó egy picit időt erre szánni, temető tökéletes helyszín, engem automatikusan ütött ez meg, pedig nem is célzattal jöttem, hanem csak két pont közötti legrövidebb útként vágtam e parkon most át.

Fa fejfát szeretnék.

Jó az emlékezés, nekem, nagyszülőket, hogy látogatni van fizikailag is hol, de aztán teher, ha túl soká. Mert köt. Az ős, az emlék, a példa, a közvetlen utánunk jövőknek még érték, de aztán hamar béklyóvá válik, jobb ha elkorhad tehát a nyomom. Hmm. A világ rendje, hogy az utódok az elődeiket meghaladják. Igen. Így van. Hajrá tehát! Gyermekeim! Mindig van tovább. Segítsük őket ebben!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!