Évek óta nehézség, hogy ki is vagyok, mi is a foglalkozásom, amikor a másik jogász, vagy tanácsadó, vagy kereskedő, akkor én mit is mondok. Alapító volt ez egy időben, aztán serpa, átmenetileg, de a Facebook oldalam nevében már „ember” szerepel, mert ez volt a legszűkebb halmaz, amiről akkor épp biztosan tudtam. Hogy vagyok. Fontos ez nagyon, tudni. A fogalmak. Tudni, mondani, erővel, önazonosan. Hogy EZ vagyok. Szakma vagy funkció szerint, mert úgy tűnik, különbözünk, az egyiknek szakmája van inkább, ékszerész, ő abban erős, a másiknak közösségi funkciója, mert például vezető, amivel sok helyre állhat. Hmm.
Szakember, Vezető, Vén.
Ezt a hármat látom a Férfi útján, és mintha nem is alapvető eltérések, hanem korszakok lennének. Csinálom, ami Lelkesít, aktívan és konkrétan veszek benne részt, aztán egy idő után már kevésbé akarom csinálni, az ügy továbbra is Lelkesít, de a szakmától távolodom, hanem Tenni azt szeretem, hogy segítsem, koordináljam, vezessem a csapatot, akikkel együtt csináljuk, míg végül ez is elmúlik, az alkotási Vágy, immár teljesen, hanem örömöm abban van, hogy esetenként, csendes, szelíd, messze tekintő módon álljak a fiatalabbak, a vezetők rendelkezésére. Korszakok. Ahol
a váltás sosem egyszerű.
Mert az egész életformám alakul a korszakhatárokon át, aminek során maradéktalanul esik a régi szét, darabjaira, teljes talajvesztés, ha ragaszkodni próbálok, hanem viszont új helyzetek, emberek, lehetőségek, módok lebegnek a konkrét semmiből be, amiket megragadva… sőt, nem is, ezeket észrevenni elég, és egy új, egy még teljesebb létmód alapjai, egyértelmű jelzések, amikhez automatikus igazodom, ha őket észrevenni, ha a fejem tetejéről a talpamra állni hajlandó vagyok.
Hogy miért beszélek erről?
Részben mert magam korszakváltásban vagyok épp, derült égből potyognak almák a fejemre, mint például nemrég, rövid időn belül a második céges ajánlatkérés, hogy csapatépítést férfi és női szerepekre tekintettel náluk tartanánk-e, amiben a lenyűgöző nem egyszerűen csak az, hogy soha sehol ilyet magamról nem hirdettem, hogy vállalati tréninget tartanék, hanem az is, hogy Van mit adni, éppen mostanra lett, hogy világos kép él bennem, hogy hogyan lesz ez jó, valamint, hogy épp a közelmúltban érkeztek ehhez a tökéletes társak is meg. Lenyűgöző. Hogy a világ szólít folyamatosan meg, és nekem, az embernek csak válaszolnia kell. Észrevenni a hívást és Lépni. Hmm. Megadni magam. Mert akkor arra, mert akkor úgy, mert akkor Legyen, tehát tréning és tanácsadó „üzletág” indult, pár nap alatt össze is raktam, mert valóban Van mit adjuk. Serpa Szolgálat lett a neve. Ami a Serpa Közösség „élcsapata”, a szervezeteknek szóló kínálatunk.
Le-nyű-gö-ző.
Ez. A folyamat. Az áramlás. A Rend. Amiben külön szép nyilván, hogy persze, hogy én ültettem a magokat is. Egyszer. Régebben. Általam ültetődtek. Majd aztán lassan, az idejüket kívárva bújtak a földből ki, sarjadtak fává, fordultak termőre, és így jött most a nap el, amikor látszólag derült égből az alma a fejemre eshetett. Csoda. Hogy mennyire nem tudtam, hogy almafa lesz, csak azt, hogy a magot el kell ültessem. Aztán gondozni. Kellett. És később, hogy mennyire NEM ment, amikor pár éve erőltetni próbáltam, mennyire bele kellett halni, el kellett engedni, teljesen, már meg is feledkeztem szinte róla, és lám, most itt a termés. Alma.
Hmm.
Mesélek erről. Is. „Bevezetés az Egológiába” címen csütörtökön, 9/11, vidéki alkalmak után most akkor újra Budapesten, hogy hogyan és miért és mi is működik, hogy ebben áramló, úszó, mag ültető és gondozó, erőfeszítő, de nem erőlködő módon az ember hogyan vehet szerepe szerint részt. Praktikus előadás lesz. Várlak szeretettel, ha bármi feszít, ha a tapasztalataimra kíváncsi vagy esetleg. Kezdés este 7, helyszín a Budavári Művelődési Ház, további részletek a Facebookon.
Öröm, ha megosztod!
