Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz.

A keresés korát, tehát az önismeret idejét záró válság a legnehezebb, mert valóságosan bele kell halni. A nagyszerűségembe. Az egóm öl itt meg. Engem. Hogy Én és az egóm immár összhangban születhessék újra… A magány által végzi ezt el, az egó az ÉN elpusztítását, mert az értés, a nagyszerűség, a szabadság ára ez: a magány. Míg végül tenni, lépni, cselekedni – engedni lesz muszáj: az Újat. Rettenetesen nehéz a meg nem értettség ebben a folyamatban. A megnemértettség szubejktív élménye, hogy még azok sem értenek, akik korábban értettek, akiknek érteni kéne, azok sem segítenek, pedig változatlanul biztos vagyok az irányban, hogy a fejemet kell kövessem, MERT nem veszem észre, mert nem vehetem észre, hogy ami korábban megoldás volt – hiszen a minták csapdájából magamra hallgatva, MAGAM választva szabadultam annak idején, pár éve vagy hónapja ki –, az ma már lefelé húz. A szakadékba. Emésztő gödörnek is hívom az élet útjának felén mindenkit váró nagy válságot, ami a ráció sírja, az abszolút mélypont. Kell legyen. A ráció az egó homokjára épített élet összeomlása után a sziklás alapig leásva hal meg, ahol a zuhanás akaratlagos, mert új irányt, más létmódot engedni nem tudok, aminek a koponya törése a biztos eredménye. Konkrét a halálfélelem itt, pánikroham gyakori élmény, mindjárt meghalok, ha ez így folytatódik… és mégis túlélem. Mert a sziklás alap a Kegyelem. Tehát a szeretet. Isten. Amiről itt saját élményt KELL minden ember szerezzen, és ezt csakis egyedül, csakis a mélységben lehet, ami minél intelligensebb vagy, annál nehezebb. Elképesztően kemény. Ez. És hogy vágyunk egymásnak segíteni, és azt itt csak és kizárólag konfliktus által lehet, mert egyedül kell őt hagyni. Brutális. Lefelé AKAR menni, és felfelé KELL mutatni. Nem érti. Bennem is csalódik. Elkeseredik. Indulatos akár, mert cserbenhagyva érzi magát, de pontosan erre van szüksége, hogy az indulataival picit tényleg egyedül maradjon, amihez akár pofont is JÓ neki adni. A becsapódás KEMÉNY, és nem lehet másmilyen. Csak az becsapódás, ami kemény, amiben majdnem megfulladok. A fiatal felnőttkor csődjét (királyfi-királylány korszak) még el lehet embereknek kedvesen magyarázni, mert vonzza őket a tanulva továbblépés, de az önismeret alján (vándor és amazon) ÜTNI kell őket. Egymást. Konfliktust MUSZÁJ vállalj, hogy mélyebbre EGYEDÜL menjen. Mert a döntés bináris végül: élet vagy halál – nincsen döntés, nem lehet döntés, míg ehhez az ember elég mélyen nincsen, a lefelé húzó kéz IS Te magad vagy, az Egód arroganciája, az Én-tudom, az Én-megoldom önközpontúsága csak. Nem is döntés ez igazából. Hanem csak nyilvánvalóan belehalok, mert elviselhetetlen, ha tovább a fejemre hallgatok. És akkor így teszem az irracionálisat végül, így engedem meg, hogy jó, akkor legyen. És ez a Legyen az összhang, a segítettség, a kapcsolat, a csoda, az emelkedés, a remény élményét hozza a legnagyobb sötétbe meg. Ha csak, amint eléggé szenvedek. Ez a Legyen a mag halála, ez a Legyen az Új Irány, tehát az Új Élet, ez a Legyen a Kegyelem

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István