Két nap késéssel, ma nyitottam csak a párizsi eseményekről szóló beszámolókat meg, és ami mélyen elszomorít, az nem is csak, ami történt – hanem, hogy mennyire kevesen jutnak oda el, hogy a saját felelősségüket megtalálják, vagy ezt egyáltalán akár csak vizsgálják.

Huszonéves suhancok öltek 129 embert meg. Miért? Mert az ő szubjektív szabadságukat, életüket és boldogságukat jelentő létformát mi veszélyeztetjük, mert szerintünk ők nem humánus, nem erkölcsös módon próbálnak boldogulni, a hozzánk hasonlóbb kisebbséget terrorizálják, az emberiség értékeit – értsd: a mi értékeinket – rombolják, ezért mi őket bombázzuk, tehát valóságos harcban állunk, mi és ők, néhányan százmilliók ellen, legalábbis a szubjektív élményük nekik bizonyosan ez, tehát támadnak, védekeznek, legkevésbé sem meglepő, hogy fegyvertelen civileket is, hiszen sokkal könnyebb, pláne egy ilyen felfoghatatlan túlerővel szemben, ami nekik mi bizonyára vagyunk. Keserű bosszú, ha már győzelemre nincs is esély, a sarokba szorított dühöngők tipikus reakciója. Nem mentegetem őket, csak fontos onnan is nézni, bármely konfliktus esetén, hogy mi a másik helyzete, tehát motivációja. Így léphetünk tovább.

Továbblépés a miért is akarunk másképp élni kérdés. Belegondolni ebbe. Válaszom: mert mást gondolunk helyesnek, jónak, igaznak, az erkölcseink, tehát a világképünk más, szerintünk az övék torz, fanatikus, önző, szerintük a mienk puha és nevetséges. Fontos, hogy még mindig nem ítélet. Csak megállapítás. Hideg fejjel jó ezen a láncon végigmenni, ha bármely konfliktust az ember rendezni szeretne. Tehát akkor tovább: mi van a világkép mögött? Az övéket nézve világonsak tűnik, hogy a vallásuk a végső ok – végső felmentés – tetteik és döntéseik mögött a vallásuk hatása, ami egyértelműen azonosítható. Látjuk ezt. Világosan. De vajon azt is látjuk-e, hogy a saját helyzetünk ebben semmit nem különbözik. Keresztény és mohamedán erkölcs évezredes konfliktusának újabb villanása “csak” Párizs, amint 9/11 is az volt, vagy hogy hozzánk közelebbi példát mondjak: a török hódítás, a világképünk nem összeegyeztethető, amire könnyű mondani, hogy ők változzanak meg.

Csakhogy idővel jó elfogadni, hogy nem tudnak. Nem tudnak, mert a világképük emberségük gerince, az erkölcs, amit mindig a nagyobbal való kapcsolat határoz meg, hogy a mindenségről mit gondolok, milyen vélekedéseket fogadok el, ami tehát a tudáson túl van, a tudhatón túl, mert sok kérdés marad, amit nem tudok, amit nem lehet tudni, amihez tehát hinnem kell, ezt vagy azt, mely okból kijelenthető szerintem, hogy a világkép ezért mindig vallási alapon áll tehát. Mely szempontból teljesen mindegy, hogy ez keresztény vagy muzulmán, ateista vagy tudomány-vallás, esetleg keresztény alapokon álló kapitalista, a lényeg, hogy azonosak vagyunk ebben, hogy meghatároz minket a világkép, gerinc, amit egyben kirántani az emberből nem lehet, maga cserélheti csak le, azt is csak fokozatosan, amire kizárólag egy esetben hajlandó: ha jobbat talál. Mégpedig, és a lényeg ez: minden téren jobbat.

Felelősségünk tehát, hogy a világképünk nem elég jó. Nem elég jó, mert mások nem tudják választani, mert nem tudja minden ember választani, aminek megoldása nem az inkvizíció útja, hogy tehát erőltetjük, mint évezredeken keresztül próbáltuk, nem, hanem az egyetlen lehetséges megoldás, hogy igenis szembe kellene azzal nézzünk, hogy ahogy ma gondoljuk és hirdetjük még nem elég jó, tehát faragni belőle, javítani, igazítani, tisztítani, míg mindenki és bárki számára gerincként befogadható.

Tudom, igen, hogy utópista javaslat. És mégis. Ezt gondolom, így érzem, hogy az IS vagy a talibán vagy a néhai török janicsárok egyazon jelenség tulajdonképpen, aminek megoldása nem az, hogy kibombázzuk őket a sivatagból – rövidtávon persze lehet “szükséges”, de nem végső megoldás –, mert a hidra bizonyosan újabb fejet növeszt, hanem a világképünk, tehát vallásunk, tehát a saját gerincünk, ami operációra szorul. A fundamentalizmus másképp nem “megoldható”. Csakis így. Sőt. Boldogtalan házasságok és IS bombázás egyazon jelenség tünetei számomra és szerintem, és értünk van, mert figyelmeztet, egyértelműen szembesít: a világképünk, tehát a hiedelmeink, tehát a mindenséggel való kapcsolatunk nincsen eléggé rendben, generációnk legnagyobb problémája ez, amivel foglalkoznunk lassan meghaladhatatlanul muszáj, csapások bizonyosak, amíg nem tesszük, egyéni életekben és világszinten, a válság addig csak mélyülni fog.

No és így és ezért személyes felelősség a párizsi robbantások számomra. Ezért érzem annak. Én. Joós István. Ma. Mert dolgom a világképemen dolgozni, finomítani azt, hogy minél befogadhatóbb legyen, másoknak, a közös világképünkön dolgozom ez által, én, Te, mindenki, vállalva csiszolni, mert így és csakis így tud addig finomodni, hogy egyszer akár majd a harcos iszlamisták gyermekei vagy unokái számára is választható legyen.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!