Alázod-e magad. Volt már kérdés, most tehát a párja: magasztalsz-e? Komolyan kérdezem. Megadod-e az elismerést másoknak? Nem a túljátszottat. Túljátszottat könnyű, de nem ez a kérdés, hanem a méltót. Sokkal nehezebb. A méltó elismerés fő jellemzője, hogy Igaz, ereje ebből fakad, azonban, hogy igazat bárkiről mondhassak, MAGAMBA kell mélyebbre menjek, és a nehézség pontosan ez, hogy ez által magamból kell többet mutassak ahhoz, hogy megmutathassam, hogy én őt, hogy látom. Önfelvállalás kihívás tehát. Másokat emelni, a legnehezebb fajta, mert azonnal átlátszik, ami hamis. Nos? Magasztalsz-e? Fontos, mert bármiben is vagyok az előre csakis így megy, ha megadom, érdemek szerint, ha ki is fejezem a figyelmet, és másrészt hiába számítok rá, hogy mások Engem elismernek, ha magam ezt nem teszem. Muszáj. Olyannyira, hogy gyakorolni KELL, ha nem érzed ebben erősnek magad. Kell. Másokat, Magam miatt. Ahogy alázni is. Kell. Magam, magam miatt. 

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” 

 Lk 18,9-14

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!