Elfáradtam, Uram. Tudom, hogy magam erőltettem túl, hogy én nem bírok ennyit, de annyira szerettem volna… jót és jól, igazat és érthetően, itt és most, Nekik, minél többeknek, Neked. Kileheltem picit a lelkem, meghaltam tegnap, nem megy tovább, még így sem, hogy pedig tökéletes lett a karácsonyi írás. Is. Csudába. Jó volt összeomlani ezen az érdektelenség köveinek csapásai alatt, szembesülni az erőfeszítésem eredménytelenségével, egyrészt, és másrészt súlyos következményeivel is, hogy túlterhelem a nőt, akit szeretek, és aki az egészről semmit nem tehet pedig, mert az én túlvállalásom eredménye a kettőnk káosza, hogy semmivel nem vagyunk kész, ami saját, hogy az angyal még nem is jött nálunk, sőt rendetlenség van, miközben rohanni kell, újabb családi ünnepre, mert senkit nem bánthatunk meg – hogy a mi életünk közben szenved. Basszus. Nem ér meg ennyit. Isten eszköze, igen, szívesen vagyok, ha tudok, de nem éri meg, hogy közben magam elsorvadok. Magam, ami által ezt a csodálatos nőt is ölöm, magunkat, nemhogy gyermeknek lenne helye. Persze, hogy nincs, és így nem is lesz, önjelölt prófétaként szikláról igédet üvöltve semmi más nincsen csak puszta, nyilvánvalóan nem is lehet más, család különösen nem, mert átmegy rajtam minden, magamnak, nekünk túl keveset tartok, és ez nem is változhat, amíg én nem változtatok. Fény. Lám. Karácsony napján betöltött a fény és köszönöm ezt, Uram, bármilyen fájdalmas is, magunkat KELL az első helyre tegyem, és Igédet csak okosan, mint a kígyó a továbbiakban, nem leszek szikláról üvöltő prófétád immár, mert a próféták magányosak, üldözöttek, korán halnak, és én családot és közösséget és működő rendszert akarok. Beljebb zárok tehát az adventi nagy nyitás után. Újra. Előfizetés védőfala visszakerül, mert bár írnom muszáj, de mégsem mindenkinek, hanem csak szomjazóknak mától újra, bármilyen kevesen is vannak. Hálával, István

*

Abban az időben: István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógáiból némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal. De bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni. Miközben hallgatták, haragra gyulladtak, és a fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll!” Erre ordítozni kezdtek, és befogták fülüket. Egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat. Miközben megkövezték, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, halálba szenderült. Ez az Isten igéje.

ApCsel 6,8-10;7,54-59 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István