Az egyik legalapvetőbb kihívás úgy adni, hogy közben nem várom, hogy azt meghallják, nem az eredményre figyelni, olyannyira, hogy igazán adni másképp nem is lehet, mert amint javítani, fejleszteni, gyógyítani próbálok bárkit már nem az ő elfogadásának alapján állok, ellenkezőleg, elfogadni fontos a más embereket, kihívásaikkal együtt, látni azok lehetőség mivoltát, rá is mutatni, de megengedni a lassú haladást, helyben állást, vagy akár hátrálást is – és Jézus mégis korhol. Korholja a városokat, pontosan ezért, az általa adott csodák eredménytelensége miatt. Lenyűgöző számomra ez, lenyűgözően váratlan, az istenfiúi minőséggel szinte egyeztethetetlen ÉS csodálatos. Mert emberi. Példa arra, hogy Rendben van, ez is. Korholni, tehát csalódottak, akár ingerültnek lenni. Rendben van. Mámorítóan megnyugtató ez, látni, hogy az Út billegésből IS áll, még számára, az ő szintjén is, hát akkor de még mennyire nekem, hogy ez rendben, és hogy pillanatnyi csak, hiszen a következő percben már hálát ad, aztán arat, aztán gyógyít tovább. Ez Van. Hogy végül MIND gyógyítók vagyunk, változatos módokon szolgáljuk az együttességünk fejlődését, amiből legelső a saját valódi, tehát önazonos Hely elfoglalása, a cselekvő szolgálat tehát, Példa, aminek, olykor, igen, a kibillenés, tehát válság is marad része, amin átmenni csakis megengedve lehet, düh, nagylevegő, mosoly.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!