Nehéz. Ez. A tömeg. Hogy mennyire elképesztően sok ember van mennyire elképesztően rosszul, nehéz nem akarni segíteni nekik. Nehéz úgy, hogy pedig tudok. Hogy napi tapasztalatom ez, tehát tudom, hogy tudok, segíteni, konkrétan és gyakorlatilag – ez a legdurvább – szinte bárkinek, de mégsem akarni tenni. Elképesztően nehéz. Ez.

A játékosságot megőrizni.

De muszáj. Muszáj, mert amint akarni kezdek, billenek, és azonnal gyengül a képes-s-ég-em, abban a pillanatban, ahogy konkrétan megérint a másik ember sorsa, bevonódom, aminek két eredménye lehet, hogy a) a gyengébb állapot a felszínen elég, látszólag hasznos vagyok, de valójában elvonom a megoldást tőle, tünetileg jobban lesz, de összességében hátráltatom, b) az üzenet szennyeződik, mert túlakarom, a fény elvész, és nemhogy nem segítek, de magam is kibillenek a kísérlet által. Hmm. Ez van. A fent leírtak az élményem – láss itt, itt és itt –, és nehéz nem akarni a kapcsolódást. Események és tréningek körül tapasztalom ezt legerősebben, amikor konkrét helyeket “kéne” megtölteni, ha már rászánom az időt, minél hasznosabb legyen, ezeket nem akarni eladni a számomra legnehezebb. Hanem mutatni csak. Jókedv, lelkesedés, szeretet, elfogadás – elvárás, terhelés és manipuláció nélkül. Érzékeny egyensúly, rendszeresen billenek magam számára túl, hőkölök vissza, miközben a környezetem meg azt nem érti, hogy mért nem adom ezeket a szuper “termékeket” határozottabban el: szépítve, szájbarágva, hangosan, ahogy mindenki más is teszi.

Nem.

Nem teszem, és nem is fogom tenni, mert pontosan ellentétes az általam képviselt életforma lényegével, ami a játékos őszinteség, tehát az erőlködésmentes csinálás, aminek erőfeszítés nagyon is része, valódi a harc, a küzdelem, a Munka, marad is, de sosem szabad akarás és feszülés legyen belőle, mert ami feszül kockázatos, egy ponton túl alkalmatlan, mert ami feszül túloz, feszüléssel arányban önbecsapó, tehát hazug, méltán törik végül, mert

aki feszül nem megbizható.

A könyv kapcsán jut mindez eszembe, mert az új könyv formájában az eddigi leghatékonyabb “gyógyászati eszközt” állítottam elő – tudom ezt, hogy sors-fordító –, és döbbenetesen lenyűgöző, hogy pontosan tudom azt is, hogy egészen egyszerűen nem tehetek szinte semmit a játékos figyelmen felül, nem dolgom erőltetni, nem dolgom kampányolni, nem dolgom óriásplakátokat venni, nem jó akarjam, hogy minél többen tudjanak róla, hanem bíznom kell, és mosolyogni, és jól lenni, és hinni és kitartani és a mindennapokat tenni. Hmm. Vállalom, hogy vágyom a sikert – tehát hasznosnak érezni magam, mert nincsen számomra magasztosabb –, ami azonban nem azon méretik, hogy hány könyvet adunk el, hogy hogyan minél többet, hanem kizárólag csakis azon, hogy aki kezébe vette, továbbadja-e. Az egyetlen igaz mérce ez, amibe beavatkoznom nem szabad, mármint szabad, de nem lehet, csakis hitelvesztést, tehát rombolást eredményez, ha próbálok.

Tavaly sarló készült, az idei könyv kasza,

de persze, hogy lesz majd még kombájnra is szükség… Döbbenetesen sokan vannak rosszul. Döbbenetesen nincsen más megoldás, mint magunk felé a kapcsolódásokat újratanulva továbblépni, amiről ez a könyv és az Egológia szól, amit az iskola tapasztalni segít. Lenyűgöző ez az egész. Nekem. Csoda. Teher. Kihívás. Boldogság. Várunk, ha lennél ebben munkás, társ… mert igen, kevesen vagyunk. Kérem az aratás Urát!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István