A legnagyobb befektető a Nő, minden Férfi életében, az első nagy “eladás”. Magam. Neki. És miután ez rendben, miután a döntés megszületett, az ígéret megvan, és ezzel a Rend is belül, a stabil alap, utána indulhat a Férfi kifelé, harcolni, hódítani, tehetsége és a Társ ereje, tehát Társ hátországának ereje szerint. Másrészt, persze, ez sem “eladás”, csak racionálisan tűnik annak, de mégsem az, mert a Nő jobban Lát, Érez, mindazt is, amiről nekem még nincs fogalmam magammal kapcsolatban, és ez alapján, zsigerből dönt, mert ez benne sem tudatos, még, csak lassan válik azzá, és így egyre mélyül a kapcsolatunk, idővel, nő a megértés, fogynak a szavak, aminek alapja, az összhang, az elejétől megvan. Szövetségesekkel és Szövetségesekért aztán már a Nő erejét maga mögött tudva, sőt, magában érezve mérkőzik a Férfi, aki a Nő tekintetét, szándékát, elköteleződését már bírja, de a testét, az országát még nem. Fontos ez. Hogy az odaadás a próbákkal érkezik. Fokozatosan. A Nő mozgósítja mindenét, de nem közvetlenül a férfi számára, nem, hanem a próbákhoz, csakis, tehát az Ügyben álló Férfiért, tehát az Ügyért a Férfin keresztül. A Nő a világát a próbák, az Ügy okán kezdi a Férfi alá rendelni, a képességeit, az az erejét, hogy Ő, hogy Együtt kiállják, és így nyeri el az Öreg Király királyságát, tehát a Nő és felmenői minden erejét a Férfi végül, amivel aztán az Ügy bajonkává, tehát az Országa, tehát a Maga, tehát saját felmenői és utódai Urává születik.

Ez a Rend, a dráma pedig, hogy felborult.

Az elsőnek még kislányosan, aztán komolyan, aztán teljes szívvel és lélekkel adják a Nők magukat fiatalon oda, a Rendnek megfelelő módon, csakhogy az Igéret nem Szent többé. Megszeghető. És ennek a tudata, a kibúvó tudata az, ami miatt a közös harc szükségszerűen elbukik, mert kínálkozik más lehetőség, nincs a véglegesség nyomása rajtuk, tehát nem tesznek meg mindent, így nem forrnak ki együtt, nincs elég nyomás, amint a kukta sem működik fedél nélkül. Hogy mi a megoldás? Nemtudom. Talán nekünk nem adatik meg, ami elődeinknek még igen, és utódainknak is bizonyosan újra. Vagy talán lassan, sok-sok kín és fájdalom és bátorság és kockázat árán mi is eljuthatunk oda, hogy kiiktatjuk a lehet más is kísértését, mert megtapasztaljuk, miután megtapasztaltuk az összes kísértést, és így megtudjuk, hogy nem, nem lehet, mégsem lehet más, mert nincsen más, mert végül mindenképp harc van, és akkor végül valóban mindent megteszünk, ami az erőnkből telik, önzésből, persze, amint belátjuk, sőt, az kevés, amint megéljük, hogy valóban nincsen más Út, hanem dönteni kell, választani. Nem racionlális folyamat, nyilvánvalóan, a belátás csak hátráltat, mert okosnak képzelem magam, holott nem megy akarás alapon, hanem egy ponton annyira frusztrált vagyok már a konkrét vagy társas magány nyomása alatt, hogy egyszerűen csak megadom magam. Mégpedig nem annak, aki épp arra jár. Nem. Hanem az jár épp arra, aki hozzám érkezik. Rend Van. Én ezt látom. Rendet és sok, sok szenvedést, ami elkerülhetetlen, mert jó, mert értünk van, mert csak így tudunk vélt tudásunktól végül elszakadni, dőlni, magunkat valóban megadni.

Másrészt, igen, a testiséget elsietjük.

Volt annak értelme, hogy nem kapta meg a királylányt a királyfi, míg a próbákkal nem végzett, nagyon is sok, és ez mára már alig valósul meg, alig történik így. Fiatalon alig. Mert ha ő nem adja magát, akkor majd más igen, és az olyan jó, tehát függéssé, tehát elvárássá válik. A szex. Velem így történt. Utoljára komolyan az első lányra vártam, és mára, húsz év alatt jutottam el oda, hogy belátom, hogy ez így nem a legjobb, mégsem. Holott éveket papoltam bizalomról, hogy falakat ne húzzon közénk a másik, érezzem az odaadását, merjen, kockáztasson, dőljön, szeretkezzünk. És ők dőtlek. És én szexeltem. És csakis ezért látom be, most, már, mert sokat, nagyon-nagyon sokat tapasztaltam, hogy mennyire egészen elképesztően szétfolyik az erőm, ha korán van szex, pláne, ha a szex jó. Ami ugye alap elvárás. Ahogy az odaadás is, lásd fenn, tehát, hogy legyen, amikor akarom. Aminek eredménye, hogy a dolgomig, a nap feladatáig, a próbákig el sem jutok, gyakran, hiszen remegő lábakkal egy pohár vizet inni öröm, ha kibukdácsolok reggel. Sok, sok, rengeteg Erő fecsérlődött így. Fegyelem és önfegyelem. Hiánya. Írok erről külön a napokban. A lényeg itt és most, hogy ez épp ellenkezője a lovagi eszménynek, mert nincsen többé érte. Érte hódított várak, országok, kontinensek. Nincs többé. A mesében a királylány az anyajegyét mutatta csak meg, hogy a fiú kitalálhassa, a lénye, az egyedisége legmélyét, csak neki, örök ígéret, totális odaadás, de nem a testi szinten, épp nem. És ez nincs többé. Mondhatnám, hogy mert a nő nem ígeri meg magát, de az igazság, hogy ha megígérné is kétséges, hogy bíznék-e abban, hogy megvár, és ha várna is kétséges, hogy kibírnám-e távoli, sőt, távoli és dicsőséges vidékek buja csábításat, tehát, hogy én visszatérnék-e.

Ez van.

Gyengeség és becstelenség. Van. Ami nyilván nem az, csak kishitűség és félelem. Chaste conduct helyett. Ami a kínai eszmény volt, férfi és nő kapcsolódására. Tiszta, sőt, szűzies. Szövetség. Abszolút becsület, abszolút kötelességtudat, minden más előtt, a nagyobb részeként, a Közösségbe tagozódva, funkció szerint helytállva. Szétesett. Ami másrészt jó és időszerű, bármilyen furcsa is, mert idomított, külső kényszer alapú volt a régi rend, Kínában nem élhettél másképp, és az elrendezett házasságok hindu világában sem, és a házassági eskü nyugati világában sem. Nem volt más mód. Tehát döntés sem volt, mert alternatíva sem volt. És az óriási dolog, hogy ma Van. Döntés. Ma szinte csak döntés van. Azonban nekünk, ennek az átmeneti generációnak elképesztően nehéz eljutni oda, a szabad akarat megoldásához, tehát a valóban szabad, mert többé nem dilemmázó akarathoz, ami a megadás, ami a nem döntés, mármint az irracionális követése, végül. Nehéz, mert mi még a régi világban, a programozott kötöttségek között kezdtük az életünket, erősen fog ez, csak lassan tudjuk bonatni, így jutunk túl rajta, és utána is csak a szabadosság, a mindent lehet tapasztalatai jönnek, amiről soká hisszük, hogy megoldás, holott nem, egyáltalán nem, hanem csak antitézis, és amikor ezt, a totális szabadság totális magányát kimerítjük – amit bár sokan hisznek magukról, de csak nagyon kevesen merítenek ki, mert nagyon kevesen merik valóban elhinni, hogy szabad, bármit, tehát kevesen merik valóban minden vágyukat megtapasztalni – akkor érünk meg a megadásra, ami nem választás, nem döntés, nem is önfegyelem, épp egyáltalán nem racionális, hanem csak dőlés, megadás, követés, a belső iránytű, tehát a bölcsebb, csendesebb, nyugodtabb Hang követése, a legmagasabb rendű függés, a Szépet, a Jót, az Igazat, minden más ellenében, a legfontosab, hogy a belső hangok közül melyiket követem, itt és most, minden pillanatban.

: )

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!