Választhattunk, annak idején, egy régi gyerekszobában, este, lámpaoltás után, hogy “kiskacsa mese” vagy “igaz történet” legyen, és bár kedvenc hősünk kalandjai és a “nagy bumm”, tehát a világ működésének alapjai akkor még két egészen távoli témának tűnt, mára nagyon nyilvánvalóan egy bennem a kettő.

Gyermekkorom meséi Apuról szóltak. Utólag, most értem ezt, hogy magát mutatta meg, aki Ő volt: ráció és lélek.

Legerősebben bennem a “kék kalamájó” története él, ami – ezt is most látom csak – a két rész kapcsolatáról szólt: a kék kalamájót a gyermekei megeszik. Magát adja értük.

Nagynak nevelt minket.

Nagyobbnak magánál.
Talán túl nagynak is…

Azt verte belém, hogy a világ rendje az, hogy a gyermekek meghaladják a szüleiket. Sőt ezt tettekkel is megerősítette, mert rám bízott dolgokat, olykor nyerni is hagyott.

Így nevelt engem, az én Apám.

Egészen csodálatos magasságai voltak, és egészen elképesztő mélységei is – intellektus és érzelmek. Az utóbbit talán kevesen értették csak.

Máig emlékszem, hogy micsoda büszkeség volt, amikor a Kádárról írt cikkét a Nemzet lehozta. És nem a közzététel miatt. Hanem, ahogy az embert látni és láttatni tudta – fel sem merült addig bennem, hogy a “helytartót” máshonnan nézzem. Annyira jól tudott komplikált dolgokat egyszerűen, ahogy ő mondta: “almácskákkal” elmagyarázni.

Az én apám…

Aki nem sokkal korábban, ez is élénk emlék, a szálvasat hajlította a dömsödi építkezésen, mert hát jöttek sorba a gyerekek, bővíteni kellett a házat. Miután előzőleg az autót megszerelte. Vagy egy ajtót falazott át. Vagy rácsot hegesztett. Utána a nemzetnek magyarázta Kádárt. A nemzet dolgában élő, valódi szenvedélyt érzett – tehát plántált belénk is.

Erős gyökerei voltak. Tata és Nyanyi. Öreg, és meglehetősen mogorva emberre emlékszem a nagyapám személyében, de ők barátok lettek, a végső évekre már, sok vitt Erdélybe Tatát. Nagy örömeim egyike, hogy ezt mi is meg tudtuk neki adni.

És másrészt arra a sikító rémületre is emlékszem, amikor először belém hasított, hogy Te jóságos ég, Aput senki nem érti… Egy asztalt cipelt épp. A saját íróasztalát. Egy kis szürke Suzuki tetejére kötözte fel, és én sem segítettem neki. Megérintett, de háborúban álltunk, és – ó milyen kegyetlen ez – nem volt rá akkor erőm. Elvesztem épp, saját magamban én is, de ami nagyon szép ezekből az évekből: ha kellett még így is mindig ott volt. Amikor nem értettük egymást. Akkor is.

Az én apám.

Olykor álmodott velünk. És akkor csengett a telefon, “Itánka, kicsi fiam, hogy vagy? Eszembe jutottál.” vagy: “Nyunyi hogy van?”, “Andi rendben, álmodtam Vele.”, “Károly?”. Egyik utolsó üzenete volt: másolom most ide: “4 kiló 20, fiú!!” – az első gyermekét anno bejelentő szavakat a születésnapomon annyi sok szeretettel, akkora lelkesedéssel idézte.

Évekkel később, ahogy magammal békélni kezdtem tudtam felé is lassan nyitni, és elfogadást találtam. A saját elfogadásommal arányban. Meg tudtunk magunkat egymásnak mutatni, és közben az is kiderült, hogy amitől én féltem, hogy “Vele most mi lesz, mert ő teljesen egyedül van” sem volt igazán igaz. A Jóisten útjai szerencsésen kifürkészhetetlenek, megtalálta Ő is szeretetet, a szeretet Rá nyitott forrásait, és békés életet vezetett.

Ráció és lélek: hivatás és gyermekek.

A hivatása volt a mindene. A gyermekei volt a mindene. A hivatása volt a mindene… Nem tudnám eldönteni. A hivatása tartotta meg, de a gyermekeiért élt, szükség szerint, ahol épp kellett, amikor kellett, ő mindig részt vett.

“Istennel birkózom” – mondta erről néha.

Szerettem, ahogy szeret.
Hogy mennyire tud szeretni.

Hogy mennyire meleg a tekintete, és ahogy ölel.

Annyira nagyon örülök, hogy ismerte Angikát.
… és hogy még megvárta Annát.

Szeretlek Apu.

Küldök majd képeket olykor azért, és hiányozni fognak a telefonhívások!

Tudom, hogy jó helyen vagy, hogy jó úton jársz. Egészen elképesztően fantasztikus, valahogy mélyen megnyugtató, hogy virágvasárnap léptél tovább…

Köszönök mindent!

Különösen a kék kalamájó történetét. A Jóisten adja, hogy minél többen megtaláljuk az életben helyünk, célt és értelmet, ahogy Te, hogy mi is tudjuk az életünket adni.

Apu szakmunkás volt.
Isten műhelyében segéd.

És most továbbment.
Nyugodjék Isten kebelén!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!